Akkor és most

Sote 2.számú gyermekklinika. Aula. Hematológiára várunk. Ábi 2 éves, Dávid 4. Ez már a sokadik alkalom, sokszor jártunk már itt. Rengeteg a gyerek. A fiúk szépen játszanak. Van csúszda, kis torony, alagút, libikóka, játszószőnyeg, sok-sok játék. Aki ide jön, sokáig elidőzik itt. Hiába az időpont, órákat kell várni. Első osztályú találkahely, nem igaz?
Egyre lesem a bejáratot, ismerős arcot keresek, bár még sosem láttam azelőtt. De bízom benne, hogy fel foglak ismerni. Nem ígérted biztosra, hogy eljössz, csak egy talánban maradtunk. De én tudom, hogy jönni fogsz. Várlak. Nagyon. Te sem láttál még engem, ez lesz az első találkozásunk. Csak állok szemben a kapuval, nagy a jövés-menés.
Próbálom felfedezni az ismerőst a sok ismeretlen arc között. Aztán egyszercsak meglátlak. Az első benyomás: tipikus egyetemista lány. Világos, hosszú bőrkabát, sötét nadrág, kék Puma cipő, fekete oldaltáska. Sportosan elegáns. Ez nagyon tetszik. Rögtön észreveszel Te is. Mosolyogsz. Rövid bemutatkozás (állítólag kezet is fogok
veled lányos zavaromban), aztán leülünk egy padra. Beszélgetünk, hogy miről, már nem tudom. Nagyon tetszik a hangod és ahogy beszélsz. Nyugodt vagy és komoly, de közben mosolyogsz. Iszonyúan izgulok. A kezed a padon, az enyémtől pár centire és igen, ott van az a bizonyos vibrálás, mintha a kezeinket valamiféle mágikus erő vonzaná egymáshoz. Furcsa bizsergést érzek. De nem érintjük meg egymást. Még nem. Minket hívnak, be kell mennem Ábival a rendelőbe. Megkérdezlek, figyelnél -e Dávidra addig. Szívesen vállalod.
Nem tudsz sokáig maradni. Sietsz a vonathoz. Utazol haza.
Néhány nappal később a kocsiban ülünk. Éjszaka van. Körbeautózzuk a várost. Valahol megállunk. Csak ülünk ott egymás mellett a félhomályban, beszélgetünk. Azt mondod, szeretnéd megfogni a kezem. Megfogom a kezed.
Megint újabb alkalom. Egy lakásban vagyunk, két fotel egymás mellett, filmet nézünk. Imagine me and you. Szeretnélek megérinteni. Te is engem, de egyikünk sem olyan bátor. Nem sokkal később állunk a galéria alatt, megölellek. Az első ölelés. Nagyon jó. Puha vagy és jó illatú.
Telnek a hetek, hónapok. Már együtt élünk. A kezdeti félénk ölelések, érintések már átalakultak. Már ismerjük egymást. Tudjuk a másik minden rezdüléséről, hogy mit jelent. Százszor megölellek, megsimogatlak naponta, úgy érzem, nem tudnék létezni többé nélküled. Muszáj szippantanom belőled időnként, mert ha nem tehetem, iszonyúan elkezdesz hiányozni. Nem elég, hogy itt vagy, elérhető közelségben, meg kell hogy érintselek. Hál’istennek velem vagy mindig. Majdnem mindig. Amikor pár napra elválunk, számoljuk a másodperceket, hogy mennyit kell még kibírni. Még 240000… Egy örökkévalóság.
Mindent együtt csinálunk. Mindig, mindent együtt. Soha senkit nem szerettem így, mint ahogy Téged szeretlek.

Mára megváltoztak a dolgok. Már nem vagyok a párod. Már nem élek Veled. Már nem ölellek.

Autóban ülök egy lánnyal és beszélgetünk. A fiúk már nagyobbak, 7 és 9 évesek. Nagyon szereti őket és a fiúk is Őt. Csokit kapok tőle. Megölel. Azt mondja, jó illatom van. Mesél magáról. Érzékeny, mint Te. Egyetlen szavamból tudja, hogy baj van. Integet nekem, amikor elindulok. Szeretek vele lenni. Hiányzik. Kicsit olyan, mint régen volt, Veled. De miért történik mindez? Miért emlékeztet rád? Talán azt akarja megmutatni az élet, hogy lehet még mással is jó? Hogy szerethetek mást? Hogy Te is szerethetsz mást? Mi a sors célja azzal, hogy ismerős helyzetet teremt? Ő nem Te vagy. Ő is fontos, Őt is szeretem, de nem úgy, mint Téged. Ő egy barát. De lehetne több is. Én mit tennék akkor? Te mit tennél akkor?
Én nem tudlak nem szeretni, nem gondolni rád. De nem akarok az utadba állni. Légy boldog! Próbáld meg!
Nem tudlak elengedni még. Tudod, a remény… Ha meglesz a lakás és rendeződnek a dolgaim akkor fog elválni, hogy mi lesz velünk. A kulcsot megkapod, ahogy ígértem és majd eldöntöd, hogy hogyan megyünk tovább. Hogy megfogod -e újra a kezem. Hogy lesz -e újra MI, vagy leszel Te és leszek én. Amíg idáig el nem jutunk, addig én nem adom fel. Addig még van remény. Talán, ha az életünk kitart, még jó lesz egyszer majd…