Nem tudok aludni. Volt már ilyen időszak máskor is. Ezer gondolat jár a fejemben. Bevillannak a nap, a közelmúlt és a múlt eseményei. Nem vagyok ideges, sem feszült, talán inkább csak zaklatott. Nem találom a helyem. Sokminden történik…kezdjük az elején….
Tegnap este… Ábi és Kálmi hematológusnál vannak. Korai vörösvérsejtpusztulás, magas bilirubin szint, újabb epekő. Ezek a tünetek. De mi a diagnózis?
Aggódom. 2 év alatt már a 3. szakorvosnál tartunk, de eddig semmi kézzel foghatót nem találtak.
Dáviddal vagyunk otthon. Beszélgetünk, suliról, szorgalmi feladatokról, zongorázásról. Sír. Miért? Mi a baj? Megölelem, próbálom megnyugtatni. Talán csak elfáradt. Nem derül ki, mi bántja. Később már jókedvű, megnyugszik. Én nem….
Hazaérnek. Kálmi egyből megy a szobájába lefeküdni. Még csak 7 óra. Vacsoráztatom a fiúkat, fürdeni küldöm. Kálmit kérdezem: baj van? Azt feleli: nincs. Akkor miért zárkózik be megint a saját világába? Mi történt? Mitől borult ki? Biztosan megvan az oka. Félek.
Elolvasom a jelentést, amit az orvos adott. Javaslat néhány vizsgálatra, semmi konkrét. Tapogatózás. Ő sem tud segíteni.
Lefektetem a fiúkat. Kálmi már fel sem kel reggelig.
Éjfél van, vércukrot mérek. 7 év 8 hónap, napi 5 mérés. Valahol a tizenötezredik mérésnél tartunk. Ennyiszer lett megszúrva a kicsi ujjacskája. Kb. akkora volt, mint most Norbi, amikor elkezdtük. 2 éves. Akkor még nem volt ujjszúrónk. Csak tű. Aludt a kórházi bérelt szobában, én pedig igyekeztem nem jobban megsebesíteni, mint amennyire szükséges. Minden idegszálam tiltakozott az ellen, hogy kínozzam a saját gyermekemet, ügyetlen is voltam, hiszen soha nem csináltam ilyet azelőtt. De muszáj volt. A cukrát meg kellett mérni. Ez már régen volt. De van ami nem változik. Még mindig kell mérni. Éjszaka is. Már gyakorlott vagyok. Pedig mennyire szeretnék ebben tudatlan lenni…
Dávid forgolódik, ez megnehezíti a dolgot, de azért sikerül. Most jön a legnehezebb rész. Pittyegés, a gép dolgozik. Gyötrelmes pár másodperc. Mennyi lesz? Ugye nem lesz magas? Vagy túl alacsony? Ugye nem? Ez az érzés sem változik az idővel. Minden mérés kisebb gyomorgörccsel jár. Végre kiírja az eredményt: 6,8. Megnyugszom. De Dávid nem. Forog, fészkelődik, nyüszög. Beszélek hozzá, nyugtatgatom. Talán rosszat álmodik. De fent van, válaszol. Hívom, jöjjön hozzám át aludni. Nem akar.
Lefekszem. Pár perc múlva hallom, ahogy mászik le az ágyáról. Takaróval, párnával és Gazdival a kezében áll az ajtóban. Öszebújunk, fogom a kezét. Már sokkal nyugodtabb, gyorsan elalszik. Én is próbálok aludni. Így végződik a csodálatosnak induló hétfő.
Bringa, zene, ház, ablakok, erkély, reluxa, minden a megszokott. Egy átlagos kedd reggel. Mielőtt begördülök a kapun, vetek egy pillantást a megállóra. Hátha…de hogy lenne ott, hiszen otthon alszik.
Munka, sok zene, kevés ölelés. Bátyó, azért néha, titokban megszorongat. Jólesik. Csak kevés. Sok busz, ismerős arcok, Jónás. De Ő nem jön. Hazafelé mentőautó szirénáját hallom. Egyszer ültem mentőautóban, amikor Ábi 5 hónapos volt és bevitték a klinikára lázgörcs miatt. 3 hétig ki sem jöhettünk. Vesemedence gyulladás + neutrophenia. Immunhiány. Még szoptatós baba volt akkor. A kórházban tanult meg kúszni. A mentőautó szirénája ezzel az emlékkel párosult. Örökre.
Megállok a kapu előtt a kocsival. Két fekete háromszöget látok a kerítés lécei között a kennelben. Kevin fülei. Hát még él. Megkönnyebülök.
Este 8 elmúlt már. Fehér karateruhás lány ül mellettem a kocsiban. Beszélgetünk. Sokmindenről. Szeretek vele lenni. Régi emlékek törnek elő. Rossz emlékek. Ő is mesél. Még egy centivel csökken az a bizonyos távolság.
Majdnem 10 óra. Zuhanyzok abban az óriási kádban egyedül. A fiúk már alszanak. Felidézem magamban a Brigivel folytatott beszélgetést. Hogy is volt ez? Egy kolléga, akivel jóban volt. Nekem ő így beszélt róla. De hiszen, ő nem egy kolléga volt, hanem egy barát. Egy igaz barát. Te jó ég! Én….nagyon sajnálom.
Utálom, hogy az egész életünk az elengedésről szól. Nem akarok már több veszteséget. Sem a szeretteimnek, sem magamnak. Legyen már nyugodt az életünk. Legyünk már boldogok! Te is Brigi és Te is Kedves! Legyetek boldogok, ezt kívánom!
Éjfél elmúlt, aludni kéne már. Talán most már menni fog. De még mindig kattogok. Érzem.
Hát, Kedves Barátnőm, ha olvasnád a blogot, akkor azt hiszem, hogy már tudnád a választ arra, hogy miért láthattad rajtam ma este az apátia jeleit, akkor, ott a kocsiban…
A tegnap reggel történt dolog egy picit képes volt elhomályosítani a problémákat, kicsit beárnyélkolta az életem negatívabb oldalát. Amikor a Hajnal első sugarai fényt vetettek rám és megsimogatták arcomat, a lelkemben is kisütött a nap. De már nem süt. Maradt a szürkeség meg a félelem. A rettegés egy újabb veszteségtől.
Bárcsak itt lennél. Bárcsak magadhoz ölelnél és megnyugtatnál. Egyedül vagyok és félek. Bebújok a fiúk mellé. Napközben én vagyok a bátor, magabiztos felnőtt, de most nekem lenne szükségem támaszra. Talán a közelségük megnyugtat. Amikor még a hasamban voltak, biztonságban tudhattam őket, vigyáztam rájuk. Aztán eljött az a perc, mindkét terhességnél, amikor belémhasított a tudat hogy nemsokára megszületnek és akkor már nem fogok tudni vigyázni rájuk. Ez így is lett. Már csak remélhetem, hogy nem történik velük semmilyen szörnyűség. Még több szörnyűség. Mikor lesz már nyugodt az életük? Az életünk.
Végszóra: Lara Fabian: Je t’aime. A mi számunk. Szeretlek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: