mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Nem tudok aludni. Volt már ilyen időszak máskor is. Ezer gondolat jár a fejemben. Bevillannak a nap, a közelmúlt és a múlt eseményei. Nem vagyok ideges, sem feszült, talán inkább csak zaklatott. Nem találom a helyem. Sokminden történik…kezdjük az elején….
Tegnap este… Ábi és Kálmi hematológusnál vannak. Korai vörösvérsejtpusztulás, magas bilirubin szint, újabb epekő. Ezek a tünetek. De mi a diagnózis?
Aggódom. 2 év alatt már a 3. szakorvosnál tartunk, de eddig semmi kézzel foghatót nem találtak.
Dáviddal vagyunk otthon. Beszélgetünk, suliról, szorgalmi feladatokról, zongorázásról. Sír. Miért? Mi a baj? Megölelem, próbálom megnyugtatni. Talán csak elfáradt. Nem derül ki, mi bántja. Később már jókedvű, megnyugszik. Én nem….
Hazaérnek. Kálmi egyből megy a szobájába lefeküdni. Még csak 7 óra. Vacsoráztatom a fiúkat, fürdeni küldöm. Kálmit kérdezem: baj van? Azt feleli: nincs. Akkor miért zárkózik be megint a saját világába? Mi történt? Mitől borult ki? Biztosan megvan az oka. Félek.
Elolvasom a jelentést, amit az orvos adott. Javaslat néhány vizsgálatra, semmi konkrét. Tapogatózás. Ő sem tud segíteni.
Lefektetem a fiúkat. Kálmi már fel sem kel reggelig.
Éjfél van, vércukrot mérek. 7 év 8 hónap, napi 5 mérés. Valahol a tizenötezredik mérésnél tartunk. Ennyiszer lett megszúrva a kicsi ujjacskája. Kb. akkora volt, mint most Norbi, amikor elkezdtük. 2 éves. Akkor még nem volt ujjszúrónk. Csak tű. Aludt a kórházi bérelt szobában, én pedig igyekeztem nem jobban megsebesíteni, mint amennyire szükséges. Minden idegszálam tiltakozott az ellen, hogy kínozzam a saját gyermekemet, ügyetlen is voltam, hiszen soha nem csináltam ilyet azelőtt. De muszáj volt. A cukrát meg kellett mérni. Ez már régen volt. De van ami nem változik. Még mindig kell mérni. Éjszaka is. Már gyakorlott vagyok. Pedig mennyire szeretnék ebben tudatlan lenni…
Dávid forgolódik, ez megnehezíti a dolgot, de azért sikerül. Most jön a legnehezebb rész. Pittyegés, a gép dolgozik. Gyötrelmes pár másodperc. Mennyi lesz? Ugye nem lesz magas? Vagy túl alacsony? Ugye nem? Ez az érzés sem változik az idővel. Minden mérés kisebb gyomorgörccsel jár. Végre kiírja az eredményt: 6,8. Megnyugszom. De Dávid nem. Forog, fészkelődik, nyüszög. Beszélek hozzá, nyugtatgatom. Talán rosszat álmodik. De fent van, válaszol. Hívom, jöjjön hozzám át aludni. Nem akar.
Lefekszem. Pár perc múlva hallom, ahogy mászik le az ágyáról. Takaróval, párnával és Gazdival a kezében áll az ajtóban. Öszebújunk, fogom a kezét. Már sokkal nyugodtabb, gyorsan elalszik. Én is próbálok aludni. Így végződik a csodálatosnak induló hétfő.
Bringa, zene, ház, ablakok, erkély, reluxa, minden a megszokott. Egy átlagos kedd reggel. Mielőtt begördülök a kapun, vetek egy pillantást a megállóra. Hátha…de hogy lenne ott, hiszen otthon alszik.
Munka, sok zene, kevés ölelés. Bátyó, azért néha, titokban megszorongat. Jólesik. Csak kevés. Sok busz, ismerős arcok, Jónás. De Ő nem jön. Hazafelé mentőautó szirénáját hallom. Egyszer ültem mentőautóban, amikor Ábi 5 hónapos volt és bevitték a klinikára lázgörcs miatt. 3 hétig ki sem jöhettünk. Vesemedence gyulladás + neutrophenia. Immunhiány. Még szoptatós baba volt akkor. A kórházban tanult meg kúszni. A mentőautó szirénája ezzel az emlékkel párosult. Örökre.
Megállok a kapu előtt a kocsival. Két fekete háromszöget látok a kerítés lécei között a kennelben. Kevin fülei. Hát még él. Megkönnyebülök.
Este 8 elmúlt már. Fehér karateruhás lány ül mellettem a kocsiban. Beszélgetünk. Sokmindenről. Szeretek vele lenni. Régi emlékek törnek elő. Rossz emlékek. Ő is mesél. Még egy centivel csökken az a bizonyos távolság.
Majdnem 10 óra. Zuhanyzok abban az óriási kádban egyedül. A fiúk már alszanak. Felidézem magamban a Brigivel folytatott beszélgetést. Hogy is volt ez? Egy kolléga, akivel jóban volt. Nekem ő így beszélt róla. De hiszen, ő nem egy kolléga volt, hanem egy barát. Egy igaz barát. Te jó ég! Én….nagyon sajnálom.
Utálom, hogy az egész életünk az elengedésről szól. Nem akarok már több veszteséget. Sem a szeretteimnek, sem magamnak. Legyen már nyugodt az életünk. Legyünk már boldogok! Te is Brigi és Te is Kedves! Legyetek boldogok, ezt kívánom!
Éjfél elmúlt, aludni kéne már. Talán most már menni fog. De még mindig kattogok. Érzem.
Hát, Kedves Barátnőm, ha olvasnád a blogot, akkor azt hiszem, hogy már tudnád a választ arra, hogy miért láthattad rajtam ma este az apátia jeleit, akkor, ott a kocsiban…
A tegnap reggel történt dolog egy picit képes volt elhomályosítani a problémákat, kicsit beárnyélkolta az életem negatívabb oldalát. Amikor a Hajnal első sugarai fényt vetettek rám és megsimogatták arcomat, a lelkemben is kisütött a nap. De már nem süt. Maradt a szürkeség meg a félelem. A rettegés egy újabb veszteségtől.
Bárcsak itt lennél. Bárcsak magadhoz ölelnél és megnyugtatnál. Egyedül vagyok és félek. Bebújok a fiúk mellé. Napközben én vagyok a bátor, magabiztos felnőtt, de most nekem lenne szükségem támaszra. Talán a közelségük megnyugtat. Amikor még a hasamban voltak, biztonságban tudhattam őket, vigyáztam rájuk. Aztán eljött az a perc, mindkét terhességnél, amikor belémhasított a tudat hogy nemsokára megszületnek és akkor már nem fogok tudni vigyázni rájuk. Ez így is lett. Már csak remélhetem, hogy nem történik velük semmilyen szörnyűség. Még több szörnyűség. Mikor lesz már nyugodt az életük? Az életünk.
Végszóra: Lara Fabian: Je t’aime. A mi számunk. Szeretlek.

Az emberek általában nem szeretik a hétfő reggeleket. A hétvége pillanatok alatt elrepül és kezdődnek újra a szürke hétköznapok, indul az új hét.
Átlagos hangulatban indultam munkába reggel fél 7 után. Az idő nagyon kellemes, hűvösebbre számítottam, talán kicsit túl is öltöztem. A megszokott útvonalon haladok, de az egyik kanyarnál egy pillanatra elbizonytalanodok. Menjek tovább egyenesen, ahogy szoktam, vagy jobbra fordulva a kicsit rövidebb utat válasszam? Ha lefordulok, akkor nem látom azt a házat, azt az erkélyt, azokat az ablakokat… tudod Kedves Olvasó, ahol az én Kedvesem lakik. Hiszen nem lesz ott úgy sem. Soha nincs ott. Soha nem látom. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, végül a szívemre hallgatok, haladok tovább előre. Felnézek az erkélyre, besötétítve a nappali, mint minden reggel, a jobb oldali kisszobán a redőny majdnem teljesen leengedve, mint máskor is, de a középső szoba függönyén át…. mintha látnék valamit! A képzeletem nagyon bizonytalanul egy könyöklő alakot vél felfedezni a függöny mögött. Talán csak az elmém játéka, egy árny. De lehet, hogy valóság, amit látok? Csókot dobok, integetek. Kar lendül a magasba, visszainteget. Csak egy másodperc az egész, már tovább is haladok a ház vonalán. Ez Ő volt? Teszem fel magamnak a kérdést. Kell pár pillanat, amíg képes vagyok felfogni, hogy mit történt. Ez Ő volt! Ott volt és én láttam! És visszaintett, nekem. Üvölt a zene a fülemen és mosolygok. Mit mosolygok? Nevetek! Hát végre láttam. 3 hónap után. Köszönöm, Drága!
Már fél úton vagyok, melegem van, megállok és levetkőzök pólóra. A zene szól, még mindig mosolygok, legszívesebben integetnék az egész világnak. De mit történik? Esztelen sebességgel haladok. Szinte repülök a bringával. Úgy érzem, buzog bennem az energia. Feltöltődtem. Látod, kedves Olvasóm, mire képes ez a lány? Hát nem csodálatos? Egy pillanat elég és csordultig vagyok erővel. Miatta. Mert ennyit jelent nekem. Ilyen sokat.
Hát, Kedves Olvasó, így lett az átlagos hétfő reggelből csodálatos hétfő reggel.
A tanulság: soha ne mondd, hogy soha! Mindig van remény! Nem szabad feladni. Nem tudhatod, mit hoz a holnap vagy akár a következő óra, vagy perc. Talán történik valami, ami megváltoztatja a napodat.
Lehet, hogy csak nem tudott aludni és azért nézelődött. Lehet, hogy valakire várt. Lehet, hogy nem is volt valóság, csak álmodtam. De akárhogy is történt, ott volt vagy sem, az az érzés, amit bennem okozott valós volt, igazi és őszinte. Kaptam egy kis boldogságot, ez erőt adott és szebb lett a reggelem és a napom is. Kicsit megnyugodtam, ugyanakkor most még jobban hiányzik. Az a heves érzelemhullám, ami akkor ott reggel végigfutott rajtam és kitartott még a nap nagy részében is, már kezd lecsengeni. De a jó érzés megmarad, hogy láttam őt és ennek nagyon örülök. Új lendületet adott ahhoz, hogy még többre legyek képes, többet tudjak tenni a közös jövőnkért. Mert hiszem, hgy lesz ilyen.
Szeretlek, cica.

Csoki, tej, fülhallgató, Havasi. Ennyi elég, hogy gondoltatban visszarepüljek 2,5 évvel ezelőttre, amikor először láttam őt. Nagyon kedves, mosolygós, akkor még kicsit tartózkodó fiatal nő. Csak pár mondatot váltottunk. Utána sokáig nem találkoztunk. Talán akkor kezdtük egymást kicsit megismerni, amikor párszor együtt jöttünk kocsival haza. Még tartottuk a 3 lépés távolságot. A fiúk már akkor is nagyon kedvelték őt. Mindig csodáltam azt a rengeteg energiát, lelkesedést, állandó jókedvet, amivel őt megáldotta az ég. Aztán jött az a nyár. Emlékszem, jöttem haza esténként bringával és azt reméltem, hogy még nem ment haza, itt lesz és tudunk kicsit beszélgetni. Mindig jó vele beszélgetni. Jó társaság nekem.
Tavaly együtt szülinapoztunk. Én nem is gondoltam, hogy ő el fog jönni, de örömmel elfogadta a meghívásunkat és velünk töltötte azt a napot. Jó volt együtt túrázni és olyan édes volt, amikor megkapta a tortáját meg az ajándékot, mert nem számított rá és zavarban volt, de nagyon örült. Amikor kikísértem megölelt. Soha nem fogom elfelejteni azt az ölelést. Talán az a pillanat volt a barátságunk kezdete.
Úgy alakultak a dolgok, hogy az utóbbi időben egyre többet találkozunk, beszélünk, megnyíltam előtte, sokmindent megosztok vele. Ő is sok dolgot elmesél az életéből, de csak egy bizonyos pontig. Talán egyszer majd leomlanak azok a bizonyos falak az ő részéről is.
Nagyon szeretek vele lenni. Jobbak azok a napok, amikor tudom, hogy este találkozunk. Várom ezeket az alkalmakat. Próbálok minél több időt vele tölteni, mert jól érzem magam vele.
Jó, amikor utazunk este együtt a vonaton, felszenvedjük a bringákat a vagonra, aztán leülünk és mindig végigbeszélgetjük az utat. Ott van az a sok ember körülöttünk, csendesen bámulnak maguk elé, de ő még így fáradtan, egy hosszú nap után is olyan lelkesen tud mesélni, hogy jobb kedvre deríti az embert. Szeretem hallgatni, ahogy beszél. Ő olyan közvetlen, sokkal inkább az, mint én. Én talán jobban kitárulkozok, de ő viszont sokkal lazább nálam. Talán ez az alapvető különbség köztünk. Én komoly vagyok, kimért, gátlásos, ő vidám, élénk és bolondos. Talán túlságosan is. Valamit érzek emögött. Lehet, hogy ez egyfajta menekülés a valóság elől? Persze lehet, hogy tévedek. Sokszor nehéz megítélni, hogy ami történik, az komikus vagy inkább tragikus. Talán csak egy hajszál a különbség… Lehet, hogy nevetünk, pedig sírni lenne okunk.
Valamelyik nap azt mondta nekem, hogy: “ne legyél lökött”. Ez annyira jól esett. Még kamaszkoromban volt egy barátom, egy fiú, akivel kezdtünk összemelegedni és ültünk a lépcsőn egymás mellett, köztünk félméternyi távolság és ő megkérdezte, hogy jöhetne -e egy kicsit közelebb. Talán ez a jelző egy pár centit jelent a részéről az irányomba.
Szeretném ezt hinni.
Szívesen elhívnám őt akár ide hozzánk, a fiúk is nagyon örülnének, ha átjönne, ha velünk lenne, vagy elmehetnénk együtt moziba a gyerekekkel vagy nélkülük, de nem tudom, hogy ő szeretné -e, de ha lenne is kedve és benne lenne, hogy tovább mélyítsük a barátságunkat, akkor sem lenne erre ideje. Meg igazából nem is akarom elvenni azt az időt tőlük, amit a párjával együtt tölthetnének. Ha vonatozás után még beszélgetünk, akkor is lelkiismeretfurdalásom szokott lenni, hogy rablom a kettejük idejét.
Én csak egy barát vagyok, vagy olyasmi. Lehet, hogy csak egy ismerős. Egy senki. Az ő számára. Na jó, azért ennél talán több. A kishitűség beszél belőlem, az önbecsülés hiánya, nem akarom őt megbántani és ledegradálni a kapcsolatunkat. Valahol a lelkem mélyén érzem, hogy ha csak egy kis helyet is foglalok el, de ott vagyok a szívében-lelkében. Mint egy barát. Nem a legjobb, nem a legnagyobb és nem a legfontosabb, csak egy barát. Persze, én nem akarok és tudok  megelégedni ezzel a pozícióval, mert önbizalom- és szeretethiányos vagyok, ráadásul maximalista. A legjobb akarok lenni, nem mindenben, csak valamiben, csak egyvalamiben, hogy úgy érezhessem, hogy én is vagyok valaki, én is számítok. Ne haragudj, kedves Brigi, ha ennek a terhe téged is súlyt. Sajnálom, ha túl sok vagyok neked időnként. Igyekszem a normális határokon belül maradni és bízom benne, ha túllépek azokon, akkor ezt jelezni fogod felém, ahogy megbeszéltük.
Nem tudom, még mit mondhatnék, jó barát vagy, kedvellek és remélem, hogy a barátságunk kitart azután is, ha már nem tudunk együtt utazni haza, mert az én otthonom már máshol lesz. Kívánom, hogy legyen boldogabb az életed, mint amilyen most, legyen jobb a munkád és a magánéleted, mint amilyen most és tudj megállni és megpihenni. Lélegzethez jutni, élvezni a napot, időt szánni magadra, megtanulni nemet mondani, a saját érdekeidet előtérbe helyezni. Amikor pedig megálltál és megpihentél, akkor úgy érezhesd, hogy érdemes volt és ez az, amit szeretnél. Kívánom, hogy találd meg a Te utad, lásd meg a célt, érd el és légy boldog.
Köszönöm, hogy vagy nekem.

Most nem vagyok egyedül. Itt alszanak a nyuszifülek mögöttem. A zene most is szól, de csak halkan. Ők is szeretik. Szeretnek zenére elaludni. Volt egy időszak fiatal koromban, amikor heteken át, minden egyes este, lefekvés után meghallgattam Beethowen V. szimfóniájának egy tételét. 7 perc komolyzene. Imádtam.
Ma a zeneiskolában voltunk a fiúkkal. Hangszerválasztó koncerten. Olyan jó volt látni, hallani, ahogy a lelkes tanárok csillogó szemmel beszéltek a hangszerükről. A fiatal hárfatanárnő, akiből sugárzik a kedvesség, nyugodtság és a zene iránti rajongás, megmutatta, hogyan lehet hárfával varázsolni. Aztán eljátszotta az Óz a csodák csodájából azt a gyönyörű dalt…  a szivárványon túl…. Ezen a csodálatos hangszeren talán még szívbemarkolóbb volt.
Az egyik zongoratanárnő, már az ötvenen túl, mosolyogva mesélt arról, hogy ő bizony 4 éves kora óta zongorázik és még mindig nagyon szereti. Én is szeretem, tudod, hogy mennyire. Talán egyszer majd játszani is fogok tudni rajta… az lesz csak a csoda. Soha nem tanultam semmilyen hangszeren játszani, de mindig nagyon szerettem volna. Óriási élmény lehet, amikor saját magam tudom megszólaltani a gyönyörűbbnél-gyönyörűbb dallamokat és a játék élvezete is az enyém, nem csak a hallgatás öröme.
De még nem jött el ennek az ideje. Addig is minden nap hallgathatom Dávidom játékát. Ilyenkor leülök mögé a szőnyegre, az ajtót behajtjuk, csak hárman vagyunk, ő, a zongora és én. Szépen tud játszani. Egyre szebben. Sokszor nekem játszik, az én kérésemre, a kedvenceimet. Olyan komoly fiú.
A zeneiskolában tanít szolfézst és zenetörténelmet egy férfitanár, bajszos, kopaszodó, középkorú, szimpatikus ember. Szinte minden rendezvényen látom őt. A zene az élete. Zenekara is van, zongorázik, többnyire jazzt játszanak. Már fiatal korában is zenét tanított, igaz, akkor még csak éneket egy általános iskolában. Ő vezette az énekkart is. Én alt voltam. Szeretett engem. Én is őt. Kedves ember volt. Nem csak tanár, ember. Ő volt az osztályfőnököm. Egyszer írt nekem és a húgomnak egy levelet. 12 éves voltam akkor, Kriszti 9. Apu akkor halt meg. Nem mentünk iskolába az utolsó két héten emiatt. Ő írt nekünk és elküldte. Nagyon kedves volt, arról szólt a levele, hogy ő is nemrég veszítette el az édesapját és együttérez velünk. Nincs sok konkrét emlékem róla, de erre valamiért emlékszem. Köszönöm neked Pali bácsi…
Ezután elment az iskolából máshová tanítani, többet nem találkoztam vele.
Közel 30 év telt el azóta, jó most újra látni, talán egyszer oda is megyek hozzá és akkor beszélgetünk a múltról, jelenről, emlékekről, zenéről…

Tegnap nem ment az írás, pedig annyi minden kikívánkozna belőlem. Talán majd ma. Bár aludnom kéne, de én inkább Vele szeretnék lenni. Legalább ilyen formában, az éteren keresztül. Meg kell találnom a megfelelő zenét, ami képes olyan tudatállapotba hozni, hogy szavakba tudjam önteni a gondolatokat. Nem mindig sikerül.
Nagyon sok időt töltök zenehallgatással mostanában. Zene az kell, hogy ne vesszünk el, igaz? Széles a skála, nem vagyok válogatós, nem a stílus a lényeg, hanem, hogy elindít, megmozgat -e valamit bennem. Nem számít a szöveg, a kérdés, hogy számomra mit jelent. A legtöbb dalhoz kapcsolódik egy érzés, egy emlék, egy személy, egy helyzet egy gondolat. Mintha a dal lenne a filmzene és amint meghallom, elindul a vetítés is. Tudod, kedves olvasó, úgy működik ez, hogy biciklizek, szól a zene és közben az agyam kivetíti a hozzá tartozó képet, filmet. Magam előtt látom és át is érzem a “történettel” járó érzéseket. Persze zene nélkül is lehet elmélkedni, de azzal sokkal valóságosabb lesz az érzés. Így egész realisztikusan újra- vagy át lehet élni bizonyos szituációkat.
Aki hallgatott már kerékpározás közben zenét, biztosan tudja, miről beszélek.
Vannak olyan dalok, amelyek nem eseményhez, hanem csupán egy személyhez kapcsolódnak. Például Gary Moore Loner című száma a papát juttatja eszembe. Az I will survive c. dal aput jelenti nekem, mert kamaszkoromban egyszer erre tancoltam valakivel és akkor valamiért apura gondoltam. Ez elég volt ahhoz, hogy az elmémben egy életre szóló kapcsolat alakuljon ki a dal és e számomra nagyon fontos ember között.
Most Jackson Earth Song-ja megy éppen, ennek a számnak a videoklippje fogott meg és örökre beleégett az agyamba. Ha követed egy ideje a blogot kedves olvasó, akkor biztosan tudod, hogy kire gondolok, amikor Cserháti művésznőt hallom énekelni:
“Ugye érted, hogy Te vagy a minden, de félek semmi leszel. Tudom érzed, hogy te vagy a kincs ami kell, ne hagyj el!”
Tudod, hogy kit juttat eszembe Máté Pétertől az a sor, hogy:
“Ő jelenti mindazt, ami jó, miatta születik a szó, örökös boldogság, hogy itt van ő velem.”
A zene segít, úgy erzem, talán azért, mert leköt, lefoglal, ad valami irányvonalat, terelgeti a fejemben cikázó gondolatokat, mint egy jó juhászkutya. Egy kicsit talán hangulatszabályozóként is müködik. Néha jobb kedvre derít, felélénkít, vagy éppen megkönnyebülést hozó sírásra késztet. Keveset sírok mostanában. Nem tudom az okát, hogy miért. Itt van ez az állandóan gyötrő hiányérzet, a reggeltől estig, majd az éjszakán át hajnalig tartó vágyakozás az én gyönyörű másikfelem után. Fojtogat a magány, de nem egy társ után, hanem A TÁRSAM után. Ez pedig te vagy cica, Te bizony. Általában jól viselem az utánad való epekedéssel járó kínt, de vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy térdenállva könyörögnék Neked, csak légy velem. Máskor a világba kiáltanám, hogy Szeretlek, hogy mindenki tudhassa, mindenki láthassa. Van, hogy úgy érzem, megelégednék azzal, ha csak egy percre láthatnálak, vagy hallhatnálak, de máskor meg elborít az érzés, hogy többet akarok, mindent belőled, mindent ami Te vagy. Nem csak látni akarom az arcod, hanem megérinteni, a szemedbe belenézni, a füledbe szerelmes szavakat súgni, az ajkadat megcsókolni. Együtt aludni Veled, szorosan összefonódva. Volt egy nagy álmom, ami valóra vált, amikor megismertelek, de én eldobtam. Pedig gyönyörű álom volt. A Te álmod is ugyanaz volt, mint az enyém. Sikerült valóra váltanunk. Együtt. Mert összetalálkoztunk. Egymásra találtunk. Megtaláltuk egymást. Már tudjuk, hogy az álmok nagyon ritkán azért valóra válnak. Az én álmom nem változott, meg mindig ugyanazt szeretném. Ha Neked is van meg álmod, akkor harcolj érte, cica. Harcolj! Olyan rövid az élet, ne hagyjuk veszni a drága időt. Én harcolok az álmomért, érted, értünk. El szeretném érni, hogy minden nap melletted ébredhessek fel.
Nincs jogom kérni tőled semmit, jól tudom. Csak tudd, hogy várok rád…

Sötét van már, mikor tekerek hazafelé. Basshunter dübörög. Kellemes este van. Emlékszel, amikor kézenfogva sétáltunk a dombnál Kevinnel? Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék rád. Ezerszer is eszembe jutsz, bárhol, bármikor.
Talán ma láthatlak. Minden nap ezt remélem. 20:47, megállok a ház előtt, ott vagy fent a nappaliban, az erkélyajtó is nyitva, így még közelebb érezlek. Látlak, ahogy ülsz az ágyon és gépezel, közben megy a tv. Vagy grafizol. Talán kijössz rágyújtani egy cigire, de lehet, hogy már le is szoktál. Nem tudom. Várok egy kicsit, mert jó a közeledben lenni. Volt már olyan, hogy nagyon akartál valamit, de csak nem akart bekövetkezni, ezért elképzelted, hogy megtörténik? Jó ábrándozni olyasmiről, amit szeretnénk. Hát én azt kívánom nagyon, hogy láthassalak, ezért ekörül járnak a gondolataim. De félek is a találkozástól, mert lehet, hogy elutasítanál. “Ne érj hozzám!” Még mindig a fülemben csengenek ezek a szavak. Mint éles kés hasítanak belém.
Annyira hiányzol…

Azt mondtad, keressek valaki mást. Kutyaharapás szőrével, ahogyan Te is tetted. Nekem ez nem megy. Én Téged szeretlek, Téged akarlak és másban is Téged keresnélek. Ennek így nincs értelme. Iszonyatosan rossz egyedül, de én nem tudom elképzelni, hogy tudnék mást szeretni úgy, ahogyan Téged szerettelek és szeretlek.

You came into my crazy world like a cool and cleansing wave.
Before I knew what hit me baby you were flowing though my veins…
I’m addicted to you

21:38-at mutat a volanbusz órája. Sokan utaznak ilyenkor hazafelé. Sokáig dolgoztam azért, mert szombaton és kedden nem szeretnék menni. Lehet, hogy nagy lesz az ára annak az egy nap szabadságnak, de Dávidom szomorú hangja méginkább megerősített abban, hogy ez a helyes út. Csak hát nem könnyű ez a helyzet. Csupa bizonytalanság az életem. Nem biztos az otthon, nem biztos a munka, nem vagy biztos Te sem. Nem valami megnyugtató evickélni a zavaros vízben, ahonnan nézve a part is csak homályos derengés. Úszom a szigetnek vélt valami felé, de valahogy nem jutok közelebb. Mi lesz, ha elfáradok? Jó lenne egy vastag farönk amibe megkapaszkodhatnék, vagy egy világítótorony fénye a távolban…

Holnap 18-a lesz. Talán felhívlak. Talán felveszed. Talán írok mailt. Talán válaszolsz. Talán.

Kedves Nyuszi!
Nagyon köszönöm, hogy nekem is tojtál egy csokinyuszit. Tudod, már régóta nem kaptam ajándékot sem Tőled, sem a Mikulástól, így nem is számítottam rá most sem. De ettől csak még nagyobb volt a meglepetés és nagyon-nagyon örültem neki. Igazán jól esik, hogy gondoltál rám, még egyszer köszönöm és szeretnék Neked ezúton kellemes ünnepeket kívánni!
Puszi

Néhány hónappal ezelőtt történt, hogy ültem a konyhában a munkahelyen és éppen azt beszéltük meg, hogy majd hívni fogsz. Azóta egyszer sem hívtál. Ebből arra kéne következtetnem, hogy nincs mondandód, tehát minden rendben van. Miért érzem mégis azt, hogy ez nem igaz?
Tudom, hogy milyen érzékeny vagy, meg borúlátó, ezért féltelek. Olyan embernek ismertelek meg, aki inkább bezárkózik, vissavonul és magában rágódik, minthogy megkockáztatva egy esetleges konfliktust kiállna a maga igazáért. Még akkor is képes vagy inkább csendben tűrni és magadban őrlődni, ha felháborító dolgok történnek körülötted, vagy neadjisten Veled.
Szóval nem vagyok nyugodt, aggódom miattad. Persze hiányzol is, de hidd el, ezt nem azért írom, mert így akarlak rávenni, hogy beszélj velem. Gyanús ez a nagy passzivitás, túl nagy a csend. Azt gondolom, ha ezeket a sorokat olvasod, akkor valami nem oké, ezért jobb lenne, ha arról lenne szó, hogy boldogan élsz és már eszedbe sem jutok.
Hogy miért irok neked ide, ha úgy gondolom, hogy talán nem is olvasod? Hát, több oka is van. Először is azért a mondatodért, hogy “mindig várlak”. Másodszor azért, mert még van hitem bennünk, hogy az életünk megint összefonódik, most már véglegesen. Végül pedig azért, mert szeretlek és ezt, ha nem is minden nap, de minél többször szeretném elmondani Neked, mert ki tudja, hogy holnap is meg tudom -e még tenni.
Most muszáj aludnom, ne haragudj.
Szép álmokat Neked is, Kedves! Gondolok rád!

Tegnap elaludtam, mielőtt elküldtem volna az irományomat. Hát, ilyen amikor az ember az ágyban fekve nyomkodja a telefonját. Mivel telefonon vagy személyesen nem tudok beszélni veled, kénytelen vagyok ezt a kommunikációs csatornát használni, de erre viszont csak este 9-10 után van lehetőségem (időm), ami egybeesik az alvásidővel, így előfordulhatnak ilyen kis “balesetek”. 🙂
De most már tényleg szombat van, sőt, annak is a végefele járunk már. Volt ma sok bringázás, egy jó adag munka, Jónás (ma is ott őrködött az ablak alatt), csomó édesség beszerzése. Vásárlás közben rámköszönt Tündi, kérdeztem a nagymamája felől. Az a bizonyos kórházi ágy nem üres! Talán fel is fog épülni a mamája.
Ha viszont szombat este van, kiskorúak és szomszédok nincsenek a közelben, akkor mit kell csinálni? Hát bulizni! Dübörögjenek a hangfalak, koccanjanak a borospoharak és tánc! Felbontásért könyörög a céges karácsonyi ajándékom, ami mellesleg az éves prémium is, úgy hívják, hogy Badacsonyi Kéknyelű. 3 éves fincsi borocska.
Állandoan kínálgatnak nekem bizonyos emberek, bizonyos szereket meg füveket, talán egyszer el is fogadom majd. Jó lenne csak úgy létezni és örülni magamnak meg a világnak és ezt a sok szart meg elfelejteni, legalább egy kis időre. Nem akarok már gondolkozni, agyalni, elméleteket gyártani, csak jól akarom magam érezni, gátlások, félelmek és korlátok nélkül. Kipróbálni, milyen amikor az ember szabadon szárnyal. Rossz kislány akarok lenni.
Képzeld valamelyik nap ment előttem egy kerékpáros és pont ugyanúgy tartotta a kezében a cigit, ahogy Te is szoktad, ha bringázás közben dohányzol. Lehet, hogy csak behallucinálom ezeket a dolgokat? Mint a múltkor a pólónal is a feliratot. Hehe. Meg azt is megfigyeltem, hogy furcsa nyugtalanságot keltenek bennem a következő szavak: hajnal, hajnalodik, hajnalhasadás, Esthajnalcsillag. Talán el kéne mennem orvoshoz…
Na, de ne beszéljünk most betegségekről, meg orvosokról, hiszen buli van! Érezzük jól magunkat és beszélgessünk jó dolgokról. Lenne mesélnivalóm. Elég sok, mivel senkivel sem szoktam megbeszélni, mi történik velem, így csak gyűlik-gyűlik a sok feldolgozandó inger itt benn a kis fejecskémben. Aztán amikor hallgatóságra találok, kibukik belőlem egyszerre sokminden. Kb. így: Tegnap kaptam egy embert, aki a ponyváscégtől jött át, de csak egyetlen napra. Már dolgozott korábban is itt, kb. 15 éve, sok mindenre emlékszik és varrni is tud, úgyhogy tudott segíteni. A főnököm régi nőjének a lánya, aki most már nyugdíjas.
Ez csak egy jelentéktelen, kis dolog, de annyi minden fontosat akarnék még elmondani…
Na, hallgassunk Zsédát! Gyere táncoljunk! “Hiába minden szó, a vágy egy pillangó. Ha nem vigyázol rá, tudod, messze száll! Legyen úgy, hogy a vágy ideérjen, Te csak engedd, jöjjön el értem, hogy egészen felemésszen az a lobbanás!” “…velem a lélegzésben ott legyél…. velem a szív hangjában Te legyél!” Jó kis nóta 🙂
Asszem ma este ez a zárószám, mert fejembe szállt a pia, meg kifárasztott ez a sok tánc meg móka. Jobb, ha lefekszem. Köszi mindent! Jó volt veled, na nem annyira,mint akkor, ott az ösztro partin, huúú, az nem volt semmi. Emlékszel? De majd egyszer azt is megismételjük, ha akarod. Én benne lennék, de még mennyire! 🙂
Most súgok egy nagyon őszinte szeretleket a fülecskédbe és adok egy nagyon érzéki jóéjt puszit a gyönyörű ajkadra, aztán elalszom, majd becsukom a szemem…
Legyenek szépek az álmaid! Jóéjt, Kedves!
Bocsánat a sok hülyeségért, ma ennyire tellett, fogjuk a fáradtságra 🙂