mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Gondoltad volna, hogy néhány írásjel is képes boldoggá tenni az embert? Egy kettőspont meg egy zárójel. Ilyet kaptam ma Tőled. Jobb lett a kedvem, szebb lett a napom. Mert Tőled kaptam. A hetek óta tartó csend után ez óriási dolog. Túlgondolom? Ez nem jelent semmit? Ugyan, mit számít. Én így éltem meg. Te ma nekem örömet okoztál! Köszönöm Neked!

Nem tudok írni mostanában, pedig szeretnék. Fáradt vagyok és kimerült. Építem a jövőt. A jövőnket. Tudod, ahol a Te ágyad az én ágyam, ahol közös a ruhatárunk és a polcon 4 bögre áll Á, D, H és É jelöléssel. Ez az álmom. Ha azt mondanád, hogy kár, mert Te már nem akarod ezt, nem hinném el. Mert nem akarom elhinni. Nem számít mit mondasz, vagy mit gondolsz most. Nem tudhatod, mit hoz a jövő. Nem tudhatod, mi vár rád. Egyikünk sem tudhatja. Én elképzeltem egy életet és célom azt elérni. Bennem még él a remény és nem fogom feladni. Ha ezt most olvasod, akkor talán még benned is maradt egy halovány kis fénysugár, egy icipici lángocska, amit még fel lehet lobbantani. Nem szabad türelmetlennek lennem (igazából az vagyok….), tudod, ahogy mondják a szépségért meg kell szenvedni! 😉 Én nagyon szeretném Szépséget, úgyhogy elég sokmindere hajlandó vagyok érte…

Szia Kedves! Az a helyzet, hogy csupa unalmas dolgot tudok mondani Neked. Amit már szászor hallottál. Ilyeneket például, hogy “nagyon hiányzol” vagy hogy “szeretlek”. Nagyon sokszor megbántottalak, nem is maradtak büntetlenül a tetteim. Most én is megtapasztalhatom a saját bőrömön, hogy milyen az, amikor máshol, mással van az akit szeretek, akivel szeretnék lenni, akit várok. Sajnálom, hogy annyi fájdalmat okoztam Neked. Talán még nem tanultam meg a leckét, valami még hibádzik, ezért nem láthatlak. Megérdemlem a büntetést, szenvedek is piszkosul, de elviselem, nincs más választásom. Csak közben meg türelmetlen vagyok, annyira szeretnék Veled lenni, vagy legalább hallani a hangod. Nagyon hiányzol. Jó lenne megint sétálni és beszélgetni, vagy beülni a mekibe. Jégkrémet enni az ágyon és közben filmet nézni. Emlékszel mennyi jégkrémet megettünk? Szeretném tudni, jól vagy -e. Talán most azt mondanád, hogy felejtselek már el. Hát nézzük, hogy is állok ezzel….
Felveszek egy felsőt, amit a húgomtól kaptam és meglátom rajta a feliratot: mina. Reggel 6 órakor egy jó nagy bang és egész lényemet elönti az a keserű és fájdalmas, de közben édes és szívet melengető tudat, hogy ez Te vagy. Dávid megkérdezi délután, hogy tudtam -e, hogy létezik gesztenyés túrórudi. Újabb bang. Reggel jön velem szembe egy másik bringás, nagyon emlékeztet rád, megint bang. Ebédnél a villa, bang. A szekrényemben ott lóg az ajándékod, bang. A Coop melleti pékségben vásárolok, bang. 148-as buszt látok reggel, megint bang. Laci a népligeti e-klubról beszél. Ott voltunk bulizni, baaaaang. Hát kb. így állok a felejtéssel.
El tudom magam foglalni, élem a mindennapokat, csinálok olyan dolgokat, amelyek örömet okoznak, de valami nagyon hiányzik. A barát, a társ, a szerelem. Ezeket mind Te jelented nekem. Te hiányzol az életemből. Akkor nem is tudtam, nem is fogtam fel, hogy mennyit jelentesz, csak azt tudtam, hogy jó Veled. Minden működött közöttünk. Amikor mi együtt voltunk, éltük az életünket, a mindennapokat az tökéletes volt. Tökéletesen egyszerű, békés, harmónikus és szeretetteljes. Szeretnék ilyen életet élni. Köszönöm Neked, hogy boldoggá tettél és megmutattad, hogy így is lehet.
Minden reggel, mikor megyek dolgozni, felnézek az ablakodra, hátha láthatlak. De ha nem látlak, akkor is tudom, hogy ott alszol az ágyadban. Hazafelé is megnézem az erkélyt, meg az ablakokat, talán egyszer Te is ott leszel. De legalább Maszát látom, ő is egy kicsi rész belőled.
Amikor este mégegyszer megnézem azt a pólót, már látom, hogy a felirat nem mina, hanem mind. Hát persze. Az elméd a világod… Mindegy, most már az a felső is Te vagy, mert akkor abban a pillanatban, amikor megláttam rajta a nevedet, az érzés belém égett és azt onnan már nem tünteti el soha, semmilyen varázslat.

Nem tudok sokat írni, rövid leszek….
Nagyon hiányzol. Meddig tart még a most? Szeretnelek látni. Mikor lehet? Kérlek, hívj fel
vagy írj! Most én mondom: mindig várlak…

Úgy néz ki, hogy mostanában nem fogok tudni ide írni. Legalábbis nem sokat. Már ennyi kapcsolatom sem lesz veled. Pedig őrülten hiányzol.  Annyira szeretnélek magam mellett tudni. És nagyon szeretni. Veled szeretnék aludni. Érezni Téged. Veled lélegezni. Ölelni és csókolni.  
Remélem jól vagy.

Hát szia Kedves!
Már nem is tudom, mikor láttalak utoljára. Sok héttel ezelőtt. Rettenetesen hiányzol. Ma is fel szerettelek volna hívni. Hogy megkérdezzelek, van -e kedved kocsikázni. Érted mentem volna a munkába (vagy haza, ha nem dolgozol) és elhoztalak volna a házba. Először bevásároltunk volna, aztán elmentünk volna a postára utána itthon vacsi. Közben pedig sok-sok beszélgetés. Aztán vagy feltettelek volna a buszra, vagy itt alhattál volna és reggel hazavittelek volna. Egy csomó volna…
De nem hívtalak, mert nem akarsz velem beszélni. Vagy legalábbis nem tudom, hogy akarsz -e. Abban bízok, hogy majd jelentkezel. Vagy azt várod, hogy én fogok? Megőrjít ez a bizonytalanság.
A kocsiban ülve néztem a csomagokat az ülésen. Neked kellett volna ott ülnöd. Láttam az arcodat, ahogyan mosolyogsz.
Tudom, utálod a házat. Én is jobban szeretnélek a saját lakásomba vinni. De egyelőre nincs. Meg nem is ez lett volna a lényeg, hanem hogy találkozzunk. És itt most nyugi van és tudnánk beszélni. Sokat sokmindenről.

Képzeld, ma vettem Nők Lapját, mert benne van Anura. Azt sem tudom, Te szoktad -e még venni.
A húgom 2. hete van otthon munkanélkül. Még 2-3 hét és mennie kell az albérletből, ha nem talál állást. Norbinak nem forrt össze rendesen a fején a seb, újra összeragasztották. De azért jól van.

3 hónapja magammal beszélgetek itt. Kattant vagyok. Vagy depressziós? Elkeseredett? Magányos? Szerelmes? Vagy mindez együtt?
Szeretném azt mondani, hogy minden rendben és tök jól vagyok és hurrá, de szép az élet! De ez nem igaz. Nem is hinnéd el, hiszen ismersz. Szeretnék erős lenni és jól érezni magam a bőrömben. De iszonyú nehéz, mert nem igazán történnek jó dolgok. Sem velem, sem azokkal akik fontosak nekem.
Bátyus ma megölelt. 15 másodperc. Talán 20. Jó volt. De kevés. Ennél sokkal több kell. Én 100x akarok ölelni és bújni és simogatni. És persze nem őt.
Beléd vagyok betegedve. Állandóan itt vagy. És így még nehezebb elviselni, hogy igazából nem vagy. Olyan jó volt veled. Túl jó. Nem tudom elfelejteni. Nem tudom kitörölni. Nem is értem, Te hogyan tudtad? Hogy voltál képes rá. Én miért nem tudok szabadulni Tőled? Mert nem is akarok? Túl sokat agyalok. De annyira hiányzol. Nincs értelme a holnapnak nélküled. Ezt érzem. Mert tudom, hogy mi a különbség a veled és nélküled lét között. Egyszerűen nem érdemes nélküled élni. Rádszoktam és  nem tudok leszokni. Mert olyan erős és olyan pozitív az élmény amit okozol, hogy akarom újra és újra. Rohadtul szenvedek az elvonási tünetek miatt.
Megváltozott a világ. Miattad. A tesco már nem csak egy áruház, ahol vásárolni lehet, hanem a Te volt munkahelyed,  az Erdősor u-i buszmegálló az a kereszteződés, ahol vásárlásból hazamenet mindig átjöttünk a birángával. A majmos ház már nem csak egy átlagos 10 emeletes panel. A piacon ettünk lángost. Meg virágot árultál. A munkahelyem bejáratának lépcsőjén ültél, amikor egyszer eljöttél elém. A buszmegállókban szoktalak látni. Elöl és hátul. A tükörtojás a Te specialitásod. Ma a postán az egyik nőnek olyan volt a haja összefonva, mint a tiéd régen. Ha Lili megoszt valamit a facebookon, az is Te vagy. Meg az összes problémásabb matekpélda. A könyvtárban a Coelho könyvek. Egy csomó zeneszám. Meg ez a blog is. Mintha mindenhol, mindenben ott lennél. El tudod ezt képzelni? Így nehéz felejteni.

Nem tudom az okát, hogy miért, de sokszor eszembe jut az, amikor elkísértünk Téged futni (ahová az egyetemi tesióra keretében jártál) és megbüntetett a parkolóőr.
Tudtad, hogy még mindig a pénztárcámban van a rózsaszirom, amit az egyetem kertjében téptél nekem? Meg a pikk ász is. A kék öngyútjó meg a táskámban. Azt kérdeznéd, miért nem dobom már ki ezeket? Miért dobnám ki. Nekem ezek a tárgyak szép emlékeket jelentenek. Azt hiszed könnyebb lenne ezek nélkül? Az egész világot kidobhatnám akkor. De lehet, hogy az sem lenne elég. Talán egyszer majd leszokom rólad. Vagy megtanulok együtt élni a hiányoddal. De az nem holnap lesz. Én remélem, hogy soha nem lesz. Én nem ezt szeretném. Én a veled életet választanám. Minket. De ehhez kevés vagyok egyedül.
Talán unalmas vagyok már neked. Talán már nem is olvasol. Ha viszont igen, akkor miért nem beszélünk? Jobb lenne, ha nem írnék többet? Nem terhelnélek azzal állandóan, hogy mennyire hiányzol és mennyire szeretlek. Talán nem is számít már semmit. Nem jelent semmit a számodra.
Azt mondják, a boldogságot magadban kell megtalálni. Én ezt nem hiszem. Nem tudom elképzelni, hogy valaki egyedül lehet boldog. Valaki kell hogy szeressen. Valaki kell, hogy szerethesd. Enélkül mit ér az egész?
Remélem van olyan ember melletted, aki megölel, ha szükséged van rá. És akkor is ha neki van rá szüksége. Arra, hogy Te öleld meg. Érted ezt? Aki Téged akar. Aki Téged szeret. Aki szeret Téged. És Te is szereted. Kívánom, hogy legyen ilyen embered. Legyen melletted. Mindig. Örökké. Hogy azt mondhasd: Nem vagyok egyedül, nekem van párom, aki hozzám tartozik.
Ezt kívánom Neked. Hogy ebben a tudatban, ezzel az érzéssel élj. A boldogság olyan valami, amivel az élet csak időnként (inkább ritkán) ajándékoz meg minket és csak pillanatokig tart. De hogy tartozol valakihez, az állandó. Az mindig ott van veled. A tudat, hogy nem vagy egyedül. Az összetartozás érzése. Ez fontosabb, mint a boldogság. Fontosabb, mint bármi más. Én így gondolom. Találj olyan embert, aki mellett ezt érezheted. Akire ha gondolsz és felidézed az arcát, a pillanatot, amikor vele voltál, a reggeli puszit, az esti összebújást, a mosolyt az arcán amikor valami vicceset mondtál a vacsora alatt, egyszercsak jó érzés járja át a lelked, azt veszed észre, hogy mosolyogsz és igen, boldog vagy. Egy pillanatnyi boldogság. Ezt tudja okozni neked. Ezt jelenti a számodra ő. Legyen ilyen ember melletted. Ezt kívánom.