Nem szeretem a telet, a hideget. Jó lenne, ha már tavasz lenne, meleg, sok napsütés, fény, világossság, színesség. Most különös okom van rá, hogy nagyon várjam a jóidőt: az ölelés miatt. Hogy még közelebb érezhesselek. Hogy még jobban érezhesselek. Nem akarok kabátot, sapkát, sálat. A hajad illatát akarom, a bőröd érintését, a tested melegét érezni. Sokszor és sokáig.
Amikor ott ültél velem szemben, könnybe lábadt szemekkel, a sírás határán, szomorúan, elesetten, reménytelenül a szívem azt súgta: Menj, ülj mellé! Öleld át! Vígasztald meg! Szorítsd magadhoz! Nyugtasd, simogasd, szeresd!
De nem mozdultam. Nem szabad. Nekem nem szabad. Tehetetlen vagyok, nincs érintés, nincs ölelés, nincs simogatás. Csak a szó van. Meg az együttérzés. Sajnálom, hogy ennyire elkeseredett és bánatos vagy és én nem sokat tudok tenni. Pedig annyira szeretnék segíteni. Szeretném, hogy azt érezhesd, hogy biztonságban vagy és nem vagy egyedül. Szeretném, ha nem éreznéd magányosnak magad. Olyan kedves vagy és szép. És én annyira szeretlek. Szeretnélek boldognak látni.
Emlékszem, milyen volt amikor néhanapján Te érzél haza később a munkából, bejöttél az ajtón, rám néztél és mosolyogtál. Olyan igazi, gyönyörű, őszinte, sugárzó, szerettel teli mosollyal. Emlékezni akarok erre, mert simogatja a lelkem, hogy mennyire szerettél , hogy mennyire örültél és milyen boldoguk voltunk, csak mert ott voltunk egymásnak. Az egész lényedből árad valami, ami nekem jó, ami jó érzéssel tölt el.
Csak egy pár hang egy zongoradarabból, csak éppen egy pár ütem és egy pillanatra megáll az idő, elgyengül a láb, a valóság megszűnik létezni, mint egy áramütés fut végig a testemen az érzés, ami összetéveszthetetlen és kivételes: ez Te vagy. S a többiek nem tudják mi történik, miért leszek egy szempillantás alatt más, csak gyorsan összecsapom a szendvicsemet, otthagyok mindenkit és keresek egy nyugodt zugot, ahol beszélhetünk. Izgatottan, szinte remegő kézzel nyomkodom a telefon billentyűit és tudom, hogy mindjárt meghallom a hangod….
Másnap, barna hajú leány utazik egy buszon, rengeteg másik utassal. Ők nem tudják, hogy barna a haja, hiszen a sapka alatt nem látszik. Semmit sem tudnak róla. Csak egy idegen a számukra. De én ismerem őt, nagyon jól, nem csak a színét a hajának, de az illatát is. Figyelem az érkező buszokat, közben dolgozok, de ezt most mellékes, hiszen fontosabb, hogy észrevegyem őt, ha megérkezik. Nem akarom elszalasztani, látnom kell, látni akarom azt a lányt, ha csak egy pillanatra is, ha csak egy integetés erejéig is. Ha látom azt az arcot, azt a mosolyt akkor egy kicsit kinyílik a világ és jobb kedvre derül a lelkem, boldogság tölti meg szívem. Mert ezt tudja Ő adni, ezt jelenti számomra. Szebb a világ, ha Ő benne van. Ezért várom nagyon. Ezért várlak.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: