mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Tegnap este arról beszéltem, hogy tud egyetlen pillanat alatt megváltozni az életünk, amikor minden borul és összeomlik, amikor egyszerre más szabályok lépnek érvénybe, a fontossági listán a dolgok összekeverednek.
Aztán megnéztem a Grace Klinika 8. évadjának a végét meg a következő részeket. Nagyon megrázó, szívbemarkoló, váratlan és kegyetlen volt, ami történt. Tudom, ez csak egy film. De az élet pont ilyen. Nem számítottam erre. Hogy ez fog történni. És pont most, amikor amúgy is ez a kérdés foglalkoztat. Lehet, hogy igazad van és tényleg nincsenek véletlenek?

Nem sokszor voltunk kettesben moziban, egyszer egy szép filmet néztünk meg, ennek a zenéjét hallgatom most. Emlékszel?
Egyedül vagyok, a házban. Most így alakult. A nyugalom és a pihenés időszaka ez. Péntek reggelig. Egész sokszor tudnánk találkozni mostanában, de nem lehet, mert még tart a “most”.
Vajon meddig tart? Lehet, hogy örökké? Ma azon gondolkodtam, hogy lehetséges az, hogy soha többé nem látlak? Hogy többet már nem találkozunk? Nem tudom ezt elképzelni.
Nem tudom, Te mit szeretnél. Te hogy tervezed a jövődet? Tervezed egyáltalán? Nem sokat tudok rólad. Neked nincs blogod, legalábbis nem tudok róla. Jó a hangulatod mostanában? Nevetsz sokat? Vagy szomorú vagy? Vitatkoztok? Vagy kezdtek közös nevezőre jutni? Tudsz már jósolni kártyából? Én félek a jóslatoktól, nem akarom tudni, mit tartogat a jövő. Ha jót, akkor majd örülök neki akkor, ha bekövetkezik, ha rosszat, azon meg nem akarok aggódni addig. Elég nekem a jelen. Annyi minden történik körülöttem.

Egyszer beszélgettünk arról, hogy az ember sorsára, életére hatással van, hogyan viszonyul hozzá a környezete. Kétévesen érhet azért baleset egy kisgyereket, mert egész eddigi életében, már az anyukája hasában is azt hallotta, hogy őt igazából nem akarták és talán jobb lenne, ha nem is létezne? De miért őt bűnteti az élet? Hisz ő nem tehet semmiről. Nem történnek véletlenül a dolgok. Talán Te ezt mondanád. Én szeretném hinni, hogy ez egy véletlen baleset volt. Nincs mögötte semmi más. Vagy figyelmeztetés volt? De kinek és mit jelent? Hiszen, most már jól van. Reméljük, ez így is marad. A mamája jobban sérült. A lélek sebei nehezebben gyógyulnak.

Vannak olyan meghatározó pillanatok az életünk során, amik szakaszokra bontják az életünket. Többnyire kellemetlen és fájdalmas emlékek ezek. Egy haláleset, egy betegség, egy rossz hírről való értesülés. Egy kitörölhetetlen checkpoint, amihez onnan kezdve viszonyítunk. Egy választóvonal. Van ezelőtti és ezutáni élet. Saját példám erre, apu halála. 27 éve volt, de úgy emlékszem arra az estére, mintha csak múlthéten lett volna.
Sokszor elgondolkozom azon, hogy én tulajdonképpen nem is tudom, hgy milyen az, ha az embernek van apja. Az a hétköznapi szituáció, hogy bátyó 41 évesen az apukájával beszélget, számomra nem kötödik semmilyen érzéshez. Egyszerűen nem tudom milyen ez, csak nagy ürességet érzek. Azt hiszem, ez egy nagyon fontos hiányosság. Amit soha nem fogok tudni pótolni, bepótolni. Már nagyon sok idő eltelt, nagyon ritkán jut ő az eszembe, de amikor  hallom, hogy Kuksi azt énekli, hogy “apa tudja várod őt, hát visszajön” összeszorul a szívem és sírok. Talán még mindig azt remélem, hogy még látom őt.
Egy másik ilyen esemény, amikor Dávid cukorbeteg lett. A képeket róla mindig úgy nézegetem, hogy közben magamban besorolom, az “itt még nem” és “itt már igen” időszakba. Az egy töréspont, nem tudom figyelmen kívül hagyni.
Azért vannak olyan nevezetes időpontok is, amihez kellemes emlékek társulnak. Pl. 2008. nov. 18. Ehhez a dátumhoz képest is van korábbi és innen számolt életem.

Ma azon tünődtem munka közben, hogy milyen nagyon fiatal voltál, amikor megismertelek, most meg már felnőtt nő vagy. Legalábbis a korod szerint 😛 Eleinte nagyon zavart engem a köztünk lévő korkülönbség, de idővel ez enyhült, most meg már egyáltalán nem számít, úgy érzem.
Ma beszélgettem a húgommal, az életünkről, jövőnkről. Arról is, hogy egyedül mennyivel nehezebb. Én még mindig Veled tervezek. Két fizetés, két lakás, két gyerek meg kocsi. Ilyesmiken agyalok. Illetve csak ábrándozok. Lehet, hogy soha nem lesz belőle semmi. Talán már nem akarnál velem élni, már nem szeretsz, nem tudsz bízni bennem. Nem tudom. Titokzatos vagy és nagyon távoli. Sokszor bevillan az a kép, amikor azt mondtad, hogy “mindig várlak”. Így jelen időben. Ez már régen volt, de nagyon megmaradt bennem. Mert az egy olyan időszak volt, amikor nem gondoltam, tudtam, hogy vársz -e. És aztán ezt mondtad. És örültél nekem és megint együtt voltunk. Mindig várlak. Most is hallom, ahogy mondod.  De lehet, hogy már nem vársz. Én várlak. Várom, hogy végre elkezdhessük élni az életünket. A MI életünket. Ahol Te meg én vagyunk egy pár és pont. Nincs semmi és senki más. Én úgy érzem, hogy addig a bizonyos novemberi napig ÉN voltam, aztán hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra annak a MI-nek az egyik fele lettem, aminek Te vagy a másik fele. Még mindig a része vagyok. Még jó sokáig az is maradok, akkor is, ha Te már nem vagy benne ebben a MI-ben. Túlságosan összefortál velem ahhoz, hogy csak úgy ki tudjak lépni belőlünk. Érted ezt, cica? Nekem ehhez idő kell, talán egy egész élet.
De én inkább erősíteni szeretném a MInket, nem szétszakítani. De ehhez két ember kell. Tudom jól. Meg azt is, hogy a szív szavának nem lehet parancsolni, ha azt mondja, hogy nem, hát nem. De ha igent mond, akkor is megállíthatalan és legyőzhetetlen.

Anyukám azt mondta, ha nyer a lottón, ad nekem kölcsön 10 milliót, hogy mielőbb tudjak venni lakást. Hehe. Azért rendes tőle. Jó lenne már élni a saját életemet. Külön. Úgy, ahogy én szeretném. Azzal, akivel én szeretném. A gyerekeknek is sokkal jobb lenne.
Milyen könnyű tervezgetni, de nagyon sokat kell tenni, hogy legalább egy kicsit olyan legyen, amilyennek megálmodjuk.

Álmodozhatok?
Ha most itt lennél, akkor beülnénk egy kád forró vízbe, megfürdetnélek, aztán leültetnélek, csinálnék Neked vacsit, együtt ennénk, aztán lefektetnélek az ágyra, betakargatnálak, odafeküdnék melléd és néznélek. Csak néznélek. Sokáig. Ha megengednéd, akkor simogatnálak. Szeretnélek látni és érezni. Magamba szívni az illatodat mélyen, emlékezetembe vésni az arcodat, megjegyezni minden kis részletet,  hogy amikor már nem leszel itt, akkor is fel tudjam idézni. Mert jó Veled.
Azt hiszed, nem vagy itt? Ugyan, hiszen kinek írom ezt a irományt már több, mint egy órája?

Már régen mondtam, hátha azóta elfelejtetteted…
Te egy nagyon értékes ember vagy. Igen, a hibáiddal együtt. Kedves, okos, szép és szeretnivaló. Ezt soha ne feledd! Meg azt sem, hogy szeretlek.
Legyen szép a heted!

Annyi mindent mondanék. Szeretnék beszélni, sokat, sokmindenről. Neked. Azokról a dolgokról, amik velem, körülöttem történnek. Megbeszélni. Szeretném ha elmondanád, hogy Te mit gondolsz, mi a véleményed. Mindig szerettem veled beszélgetni. Nem értettünk mindig egyet, de ez nem baj. Hiányzik a barátom, barátnőm. A legjobb. Akivel bármikor bármit megbeszélhetek. Oda és vissza.

Ma jöttem hazafelé a buszon és amikor Havasitól szólt a Storm, arra gondoltam, fogjuk -e ezt a darabot együtt hallgatni majd egyszer? Amikor majd utazunk valahová kocsival. A mi autónkkal, Te meg én. Lesz ilyen?
Amikor bringázok, szeretem nézegetni a házakat a külvárosi utcákon. Egy kis, régi típusú családi házat képzelek el magunknak, kis kerttel. Kívülről nem egy nagy szám, de belül…. igen, belül igazi otthon. A mi otthonunk. A mi nappalink, a mi hálónk, a mi ágyunk, a mi konyhánk, a mi kertünk. Kicsi kert, szép zöld fűvel. Meg terasz, ahová kiülünk nyári estéken, a hintaágyba, és én a karjaimban tartalak és csend van. A gyerekek meg bent játszanak. Elégedettek vagyunk és boldogok. Lesz ilyen?
Még mindig várom, hogy egyszer majd ott vársz a kapu előtt, amikor jövök ki a munkából. Megölelsz, megcsókolsz és együtt megyünk haza. Megálllunk a kínainál szezámmagos csirkét venni, káposztasalival. Lesz még ilyen?
Szeretnék neked a fiúkról beszélni, de nem szoktam, mert tudom, hogy neked ez fáj. A matek versenyekről, a felkészülésről, hogy Dávid hogy szeretne veled gyakorolni. Hogy még ennél is jobb lehetne, ha Te készítenéd fel. Talán lesz még rá alkalom.
Már másfél éve nem voltam rákszűrésen. Halogatom. Veled szeretnék menni, ahogy régen. Fogunk még együtt menni?
A múltkor azt mondtad, hogy számítana, ha meghalnék. Tényleg számítana? Könnyebb lenne akkor neked. Tisztább, egyértelműbb, nyugodtabb helyzet lenne. Nem szeretném meghalni. Mert szeretném megbeszélni veled ezt. Szeretném átélni veled azokat a dolgokat, amiket már sokszor átéltünk és amiket még nem.  Lesz még rá időnk? Az életünk kitart? A sors összehoz még minket? Megölelhetlek még úgy, ahogy a párját öleli az ember? Foghatom még a kezed? Nézhetek még úgy a szemedbe? Megsimogathatom az arcodat? Összeérhet az arcunk, homlokunk, mondhatom, hogy szeretlek? Lesz még ilyen?
Ugye lesz?

Az embernek sokmindent a saját bőrén kell megtapasztalnia. Most éppen azt tanulom, hogy a bizonytalanság sokkal de sokkal rosszabb, mint a biztos rossz. Sajnálom, hogy hosszú ideig bizonytalanságban tartottalak.

Most nem beszélhetek veled. De mikor kezdődött a most? És meddig tart? És miért alakult ki megint ez a helyzet? Valami rosszat tettem? Megbánottalak? Miért van az, hogy egy ideig beszélünk, aztán nem. Aztán megint igen és megint nem. Mi történik a háttérben? Mi a titok? Nagy a homály, szeretnék tisztán látni. Bátyó azt mondja, így védekezel. Mert félsz. Nem szeretném, hgy félned kelljen. Ő azt mondja, hagyjalak. De erre képtelen vagyok. Úgy érzed, túl sokat kereslek? Én nem tudom, nekem nem tűnik soknak. Az én időszámításom szerint fényévek telnek el két alkalom között, amikor láthatlak, vagy egyáltalán hallhatom a hangod. Azt hiszem itt az ideje, hogy elkezdjem olvasni a Bibliát. Azt hiszem, tudod, hogy miért.

Ma a tükörtojásról beszélgettünk bent. Tudod kit juttatott volna az eszembe, ha nem rá gondoltam volna véletlenül éppen akkor is?
Havasi Napvihar szól. Talán a koncerten hallottad. Most egyedül vagyok a házban. Holnap matek verseny lesz, ezért a fiúk nem jöttek velem, hogy ki tudják magukat aludni. Igen, még megvan a ház. Még nem adtam el. Még nem.

Tudod, készültem ajándékkal a szülinapodra. Igaz, nem nagy dolog, de szerintem örülni fogsz neki, majd ha egyszer oda tudom adni. Ezt a nagy eseményt nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni, hiszen most már nézhetsz XXX-es filmeket is! 😉
Látod, fecsegek össze-vissza. Ez azért van, mert tudom, illetve azt akarom hinni, hogy reggel majd úgy is jól elolvasod és ezért kicsit olyan, mintha beszélhetnék veled. Legalább “meghallgatsz”, ha én nem is hallhatlak és láthatlak. De elképzellek, ahogy  szépen betolod a biciklidet a tárolóba, felmész, leveszed a kabátod, bekapcsolod a géped, eszedbe jut, hogy van egy régi ismerősöd, aki írogat valami blogot és arra gondolsz, belekukkantasz, milyen hülyeségeket hordott már megint össze. Meglátod, hogy van új bejegyzés, ennek vagy örülsz, vagy nem, de mindenesetre kíváncsi vagy, miről szól, mert kíváncsi természetű vagy, tudom 🙂 , úgyhogy elolvasod. Gyorsan olvasol, véletlenül ezt is tudom rólad. Hogy mit érzel és mit gondolsz a sorok olvasása közben, azt nem tudom. Persze elképzelésem van erről is, de ezt most nem osztom meg Veled, hátha tévedek.

Ez a pasi még mindig zongorázik, úgyhogy még kicsit irogatok. Szerencsére szeret játszani én meg szeretem hallgatni. Az előbb még énekese is volt. Képzeld, úgy hívják, hogy Ágnes Vanilla és valami olyasmiről énekelt, hogy szeress most úgy ahogy nem lehet. Szép szám. Jót lehet rajta sírni. Bár mostanában én mindenen sírok. Extra érzékeny lettem. Érzelmes. Már mesét olvasni sem tudok, mert azon is képes vagyok zokogni, hogy nyuszika olyan aranyos volt, hogy amikor virágot gyűjtött a mezőn az anyukájának, sünike anyukájára is gondolt és neki is szedett egy csokorral. Már az Elvisz Trénen is sírok, pedig az egy vidám szám. Dávid és az osztálya erre táncoltak a farsangon és olyan jó volt látni őket, nagyon ügyesek és aranyosak voltak. Tisztára meghatódtam, hogy láttam a saját picifiamat táncolni és azóta ez a zene is érzékenyen érint. Hát ilyen sírópityogó lettem. Mint a mamám. Ő is mindig könnyezett, csak akkor gyerekfejjel még nem értettem, hogy miért. Látod, cica, ebben is hasonlítunk. Ne haragudj, hogy így szólítottalak, de itt lehet, mert ez az én blogom :-p és nekem Te még mindig cica vagy, lehet, hogy az is maradsz örökre. Na meg persze Kedves.
Koós János bácsi azt énekelte az imént, hogy mindig jó lesz emlékezni rád. Milyen igaza van. Szeretnék még sok-sok közös élményt, amire emlékezhetek majd veled kapcsolatban. Majd amikor a kandalló előtt ülünk a hintaszékünkben, fogjuk egymás kezét, a hajunk már ősz lesz, az én arcom ráncos, a tiéd akkor is ugyanolyan gyönyörű lesz, mint most, nézlek majd, ahogy ülsz mellettem. Szóval akkor majd visszaemlékezünk a régi szép időnkre, amikor 30 évvel ezelőtt, 2009-ben együtt néztük az Eurovíziós dalfesztivált és az a hegedűs fiúk nyerte meg a Fairy tale c dallal, a második meg a svéd Malena Emman lett. Nahát, pont ez a szám indult el most! Micsoda véletelen, nem igaz? Bár Te azt vallod, hogy véletlenek nincsenek. Hát, ki tudja…..

Coelho azt mondja, ha valamit nagyon akarunk, akkor a világmindenség összefog, hogy megvalósuljon az álmunk. Hát én nagyon szeretnék valamit/valakit, dolgozok is rajta, hogy megvalósuljon az álmom, besegítek a világmindenségnek. Nem bízom a véletlenre, mert az ugye nincs is. Meg hát, ahogy egy szívemnek nagyon kedves ismerősöm szokta volt mondani, a tettek számítanak, nem a szavak. Így van?
Legyen szép a napod, Kedves!

Újra péntek, megint vége egy hétnek…
de a nélküled eltöltött napok semmit nem érnek. Értelmetlen mondatok,
elharapott szótagok, minden szóban hazudok: kösz, jól vagyok.

Ma nagyon nehéz volt megállni, hogy ne írjak neked, vagy ne hívjalak fel. A múlt hét jobb volt, kétszer is láthattalak. Most miért nem lehet? Várom, hogy jelentkezz. De túl sokáig nem tudok várni. Mert annyira hiányzol. Ha csak egy pillanatra láthanálak. Ha csak egy kicsit csepegtetnél magadból, hogy túl tudjam élni a következő napokat. Nélküled.
Nem ígérem, hogy nem foglak keresni. Ezt nem ígérhetem. Hisz itt voltál, beszippanthattam az illatodat, belenézhettem a szemeidbe…kaphattam belőled. Nagyon jó volt és még akarok. Még, még, és még többet. Csak egy pillantás, csak egy mosoly, csak egy ölelés, csak egy pici Te. Bármilyen formában. Ezt szeretném. Téged.

Ha álmodom, nem tudom mi a jó és mi a rossz. Ha álmodom, nem tudom
mi az álom és mi a való. Ha álmodom, nem tudom mit miért teszek,
csak azt remélem, ott veled leszek.
Jó éjszakát!

1984  nagyon fontos év volt a történelemben.
Ebben az évben nyílt meg a budapesti Skála Metro áruház.
Bemutatták Bacsó Péter  Te rongyos élet című alkotását.
Ekkor láthattuk először a Szellemírtók vagy például a Beverly Hills-i zsaru című filmeket.
A mozikba került a Terminator.
Megszületett a KFT Afrika c. száma, de ekkor jelent meg az Alphaville Forever Young c. dala is.
Göncz Árpád február 10-én ünnepelte 62. születésnapját.
De az év legfontosabb eseménye, hogy pontosan 10958 nappal ezelőtt, 1984. február 10-én az egyik szolnoki kórházban megszületett  az az édes kislány, akit szülei arról a csodálatos napszakról neveztek el, amikor a nap első sugarai oszlatni kezdik a sötétséget és a világ fényre derül. Ez a kislány az évek során gyönyörű és okos nővé érett és olyan különleges képességgel rendelkezik, amivel nem sokan büszkélkedhetnek: elmondhatatlanul, leírhatatlanul, rettenetesen és iszonyúan tud szeretni! Óriási szeretet lakozik a szívében, szerencsés az az ember, akit Ő magához közel enged, akit megszeret, mert a nevéhez méltón fényt visz az ember életébe, mellette minden sokkal szebb és könnyebb. Hidd el nekem, kedves Olvasóm, így igaz minden szó, ahogy itt leírtam. Én tudom, mert jól ismerem. Volt részem megtapasztalni, hogy mennyit tud Ő adni. Hogy hogyan tud szeretni. Ő egy igazi kincs.

Legyen szép a napod! Nagyon Boldog Születésnapot kívánok Neked, Kedves!

Nem szeretem a telet, a hideget. Jó lenne, ha már tavasz lenne, meleg, sok napsütés, fény, világossság, színesség. Most különös okom van rá, hogy nagyon várjam a jóidőt: az ölelés miatt. Hogy még közelebb érezhesselek. Hogy még jobban érezhesselek. Nem akarok kabátot, sapkát, sálat. A hajad illatát akarom, a bőröd érintését, a tested melegét érezni. Sokszor és sokáig.

Amikor ott ültél velem szemben, könnybe lábadt szemekkel, a sírás határán, szomorúan, elesetten, reménytelenül a szívem azt súgta: Menj, ülj mellé! Öleld át! Vígasztald meg! Szorítsd magadhoz! Nyugtasd, simogasd, szeresd!
De  nem mozdultam. Nem szabad. Nekem nem szabad. Tehetetlen vagyok, nincs érintés, nincs ölelés, nincs simogatás. Csak a szó van. Meg az együttérzés. Sajnálom, hogy ennyire elkeseredett és bánatos vagy és én nem sokat tudok tenni. Pedig annyira szeretnék segíteni. Szeretném, hogy azt érezhesd, hogy biztonságban vagy és nem vagy egyedül. Szeretném, ha nem éreznéd magányosnak magad. Olyan kedves vagy és szép. És én annyira szeretlek. Szeretnélek boldognak látni.

Emlékszem, milyen volt amikor néhanapján Te érzél haza később a munkából, bejöttél  az ajtón, rám néztél és mosolyogtál. Olyan igazi, gyönyörű, őszinte, sugárzó, szerettel teli mosollyal. Emlékezni akarok erre, mert simogatja a lelkem, hogy mennyire szerettél , hogy mennyire örültél és milyen boldoguk voltunk, csak mert ott voltunk egymásnak. Az egész lényedből árad valami, ami nekem jó, ami jó érzéssel tölt el.

Csak egy pár hang egy zongoradarabból, csak éppen egy pár ütem és egy pillanatra megáll az idő, elgyengül a láb, a valóság megszűnik létezni, mint egy áramütés fut végig a testemen az érzés, ami összetéveszthetetlen és kivételes: ez Te vagy. S a többiek nem tudják mi történik, miért leszek egy szempillantás alatt más, csak gyorsan összecsapom a szendvicsemet, otthagyok mindenkit és keresek egy nyugodt zugot, ahol beszélhetünk. Izgatottan, szinte remegő kézzel nyomkodom a telefon billentyűit és tudom, hogy mindjárt meghallom a hangod….

Másnap, barna hajú leány utazik egy buszon, rengeteg másik utassal. Ők nem tudják, hogy barna a haja, hiszen a sapka alatt nem látszik. Semmit sem tudnak róla. Csak egy idegen a számukra. De én ismerem őt, nagyon jól, nem csak a színét a hajának, de az illatát is. Figyelem az érkező buszokat, közben dolgozok, de ezt most mellékes, hiszen fontosabb, hogy észrevegyem őt, ha megérkezik. Nem akarom elszalasztani, látnom kell, látni akarom azt a lányt, ha csak egy pillanatra is, ha csak egy integetés erejéig is. Ha látom azt az arcot, azt a mosolyt akkor egy kicsit kinyílik a világ és jobb kedvre derül a lelkem, boldogság tölti meg szívem. Mert ezt tudja Ő adni, ezt jelenti számomra. Szebb a világ, ha Ő benne van. Ezért várom nagyon. Ezért várlak.