Ecset és zongora

Havasit hallgatok. Most elvileg Ő is ezt teszi. Csak Ő nem ír közben blogot.

Tegnap céges kiránduláson voltam. Olyan volt, mint amire nagyjából számítottam. A kolléganőm már korán reggel megtalált magának és próbált rámtelepedni. Szerencsére a tesóm kimentett.  Szépen elvegyültem a “rossz fiúk” között, akik már az odaúton lerészegedtek. Gyűlölöm az ittas embereket. Érdekes volt a munkatársamat így látni. Nem hiszem, hogy sok mindenre emlékezni fog. Ha nem kellett volna még vezetnem, talán én is ittam volna. Volt pálinka, whisky, sör, bor, minden. Azért a forralt bort megkóstoltam. Reggeli, csacsisimogatás, unatkozás aztán ebéd. Majd indultunk haza. Még du 3 óra sem volt. Elkezdtett kattogni az agyam: fél 5-re kell mennem a fiúkért.  Talán, ha gyorsan visszaérünk, még láthatom Őt. Egy kicsit. Csak 5 percre. Talán lejön.
Hát nem értünk haza elég korán… Ez a lehetőség elúszott. Az idén már nem látom Őt.
A hazaúton is a bátyám mellett ültem a buszon. A keze a combomon volt. A vállára hajtottam a fejem. Átfogtam a karját. Jó volt hozzásimulni. Aztán hazavittem. Arrafelé lakik, mint én. Illetve ahová mentem. Mert én egy ideje nem lakom sehol. Vándorolok. Hol itt alszom, hol ott. Nincs otthonom, csak lakások, ahol eszem, fürdök és alszom. (Az Alkotás közben c. darab szól éppen, iszonyatosan jó.)  Szóval hazavittem, elbúcsúztunk, most 3 hétig nem látom. Megöleltem a kocsiban. Szúrt a borostája. Én a puha, finom illatú, sima arcot szeretem érezni. Mint amilyen az Övé. De most nagyon jó volt ez a pasiszagú érdes érintkezés is, mert ki vagyok éhezve arra, hogy valaki hozzám érjen, magához szorítson, megérintsen. Nagyon sajnálom, hogy Vele nem találkozhattam. Persze, lehet, hogy nem is jött volna össze, de azért megpróbáltam volna. Hátha. Nagyon hiányzik. Nehéz lesz ez a három hét. Egyedül a fiúkkal a házban.

Még csak pár órája vagyunk itt. Annyira hiányzik valami, valaki. Nagyon egyedül vagyok. Elmúlt éjjel megint Vele álmodtam. Most egyik gyerekkori barátnőm testében volt. Nagyon csinos volt, próbáltam közeledni hozzá, de ő rideg volt és tartózkodó. Már álmomban is elutasít engem. De lehet, hogy nem is Ő volt az? De akkor ki volt az és miért álmodtam vele? (Aranyecset)

Mi az élet? Mi a valóság? Vajon mi az élet az én számomra? A kerettörténet az, hogy én vagyok, mint kétgyerekes anya, élem az életemet, a mindennapjaimat, jövök-megyek, dolgozom, nevelem a fiaimat? Ő pedig a hétköznapi események között csak egy a sok közül? Vagy éppen pont fordítva: róla szól minden, Ő az életem értelme, vele kelek, vele fekszem, végigkíséri a napjaimat, vagyok én és Ő. Ez az alapsztori és ezen felül történnek velem bizonyos dolgok, munka, gyerekek stb.? Egy igazi reality show. Az ember már nem tudja, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a képzelet.
Mikor 5 évvel ezelőtt megismertem, megváltozott valami bennem. A benne lévő hatalmas mágnes az enyém ellenpólusaként magához szippantott és nem is akar elengedni, így érzem. (Esőcseppek) Nem tudom Őt kiverni a fejemből, itt motoszkál állandóan a gondolataim között. Ma például egy kicsi, műanyag ételhordó doboz juttatta eszembe, mert Ő is pontosan ugyanilyet vett akkor, amikor együtt éltünk. Ritka az a pillanat, amikor nincs jelen az életemben, de ilyenkor általában történik valami, ami visszaránt a valóságba, mint egy jelzésként, hogy: hohó! kislány! nem létezhetsz nélküle! Hiszen Ő itt van, a szívedben-lelkedben, emlékezz! Ilyenkor érezni kezdem a mágnes óriási erejét, ki akar szakadni belőlem és repülni az ő párjához, de nem lehet, ezért marad a szenvedés, gyötrődés és reménytelen vágyakozás. Nem szabad menni. Az ész legyőzi a szívet. Mert muszáj neki.

Elképzelem, hogy ott ül a koncerten, a húgával. (Generali – az egyik kedvencem)
A remény még él bennem. Tudom, butaság, de időnként munka közben, amikor megcsörren a céges telefon a műhelyben, arra gondolok, hogy Ő jött el. Meg akar elngem lepni, azt hallom majd, hogy “gyere egy kicsit előre a boltba, légy szíves”. Én előremegyek gyanútlanul – biztosan egy vevőnek vannak kérdései – ezen mélázok, talán még bosszankodok is egy kicsit, hogy engem rángatnak, amikor tele vagyok munkával. Aztán egyszercsak meglátom Őt és talán nem is áll össze rögtön a kép, hogy hiszen Ő az aki hívott, hozzá jövök, Ő az aki vár. De Ő mosolyog, azzal a gyönyörű mosolyával és én még mindig nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik. Aztán a nyakába borulok és csak szorítom és nem akarom elengedni.

Mit meg nem adnék azért, hogy vele lehessek. Hogy most azt mondhassam: Elnézést kedves Olvasó, de mennem kell, mert vár engem az én párom, a meleg takaró alatt, forró testével, ölelő karjaival, szerelmes csókkal és végtelen szeretettel. És hidd el nekem kedves Olvasóm, hogy ennél semmi nincs fontosabb a világon. A világon semmi.
Jó éjszakát Kedves!