Milyen jó is lenne, ha létezne gondolatnapló. Minden egyes gondolatot megjegyezne, és vissza tudnám olvasni. Olyan “szép” eszmefuttatásokra vagyok képes kerékpározás közben. Meg munka közben. Meg rengeteg más alkalommal a nap folyamán. De utólag nehéz pontosan felidézni ezeket, hogy leírhassam, kiírhassam magamból. Mert ki akarnám írni. Talán kicsit könnyebb lesz ettől. De leírhatok mindent, válogatás nélkül? Akkor is, ha az esetleg másnak rosszul esik? Ez az én blogom. Akit érdekel, az olvashatja, de nem muszáj. A döntés, kedves Olvasó, a Te kezedben van. Sajnálom, ha nem tesztik egy-egy gondolatom, de ha nem vagyok őszinte magammal, akkor nincs is értelme ennek az egész naplónak.
Ma arra jutottam, hogy szánalmas vagyok. Nevetséges, amit teszek. Hiszen Ő a tudtomra adta ezerszer is, hogy én már nem jelentek neki semmit. “Nem akarom, hogy felhívj, nem akarom, hogy keress!” Ezt mondta legutoljára is. Félek felhívni őt, mindig nagy küzdelem, mire ráveszem magam, hogy hívjam. Félek a visszautasítástól, hogy azt mondja, hogy nem akarok tudni rólad, vagy egyszerűen fel sem veszi. Mert szokott ilyet tenni, ha “nincs kedve” hozzám. Máskor meg Ő hív engem. Meg vár a munkahelyem előtt, vagy azt mondja, miután hónapokig nem beszéltünk, hogy “olyan szép vagy”, és úgy mosolyog, mint régen, amikor még szeretett. Amikor még nem voltam közömbös a számára, mint most. Mert ezt állítja, közömbös vagyok. Nem jelentek semmit.
Talán Ő nem is tudja, milyen fájdalmat okoznak a szavai. Úgy beszél a barátnője édesanyjáról, hogy anyós. Ez nagyon komoly kapcsolatot feltételez. Tényleg ilyen komoly lenne köztük ez a dolog?
Aztán ott van a karácsonyi hazautazás. Miért nem együtt mennek? Miért nem harcol ezért? Talán nem is olyan fontos neki? Hát nem lenne jobb együtt tölteni az ünnepeket? Megmutatni a szülői házat, a szobát, a macskát, a sulit a temetőt meg mindent? Hát nem szeretné megmutatni az anyósa lányának? 3 hónapja ismertük egymást, amikor én először jártam ott. A húga szalagavatója volt. Ott is aludtunk. Aztán még többször is elvitt. Szerettem ott lenni, kicsit olyan volt, mintha megint gyerek lennék. Az ő szülei olyan mások. Az a ház pedig… biztonságos. Mert ott van az erős, határozott édesapja és az ember úgy érzi, hogy itt nem érheti semmi baj. Mert ott vannak a szülők és ő segítenek, megvédenek, minden problémát megoldanak. Máshol nem éreztem ezt, csak ott, náluk.
Az a ház olyan hatalmas és van zongora is. Meg nagy kert és egy csomó állat. Meg traktor. Nagy kukoricaföldek, aranyló búzatáblák (tényleg aranyszínűek!), meg nagy konyhakertek. Úgy beszélek arról a helyről, mint egy gyerek. Érdekes, vagy inkább furcsa…
Együtt aludtunk, az Ő szobájában, az Ő ágyában. Mindig együtt. Együtt is fürödtünk. Őt miért nem viszi el?
Ha mehetnék, akkor én szeretném, hogy elvigyen. Szeretném, hogy mondja azt, hogy: anya, apa én szeretnék a párommal menni, mert szeretem őt és olyan jó lenne. Milyen jó is együtt utazni azzal, akit szeretsz . Ott tudni magad mellett és örülni annak, hogy vele vagy és tudod, hogy együtt lesztek, és olyan helyre mentek, ahol szeretnek és várnak és örülnek nektek. Aztán együtt jöttök haza és akármilyen jó is volt ott, jó újra érezni az otthon melegét. Miért nem harcol? Azt mondta, hogy sokat változott. Már az édesanyjával is más a viszonyuk. Nincs semmi közöm hozzá, nem is értem miért agyalok ezen. Dehogynem! Azért, mert ha velem lenne, nekem rosszul esne, hogy ilyen könnyen feladja és nem áll ki értünk. De nem velem van. Pont.
Állítólag az embernek naponta 4, 20 másodpercig tartó ölelésre van szüksége a túléléshez. Ebben nagy a hiányom. Egy jó ideje minuszban van már a számlálóm. Néha ki tudok tőle erőszakolni egy-egy “baráti” ölelést, de legutóbb ez is elmaradt. Összegezve mindent: az idő rövidsége, az elhangzottak és az ölelés hiánya sajnos negatívba billentette a mérleget, ami az élményt illeti, pedig Ő most is gyönyörű volt és nagyon örültem, hogy láthattam a meleg, barna szemeit. Rossz volt hallani azt, amit mondott, kicsit talán be is szürkítette a rózsaszín ködöt, amin kereszetül őt látom. Megpróbáltam újra és újra lebeszélni magamat róla, mint ahogy már korábban is tettem számtalanszor, de ahogy telnek a napok, szépen elül a felkavart por és kitisztul az a felhő, és megint rószaszín minden, és ő ott ül a közepében és mosolyognak az őzike szemei, és kedves és szeretnivaló. Ilyennek látom. Talán egy barom vagyok. Hülye. Szánalmas. Teperek egy olyan nő után, aki mással van, mást szeret. Ha képes lennék magamat kívülről nézni, odakiáltanék: Héé! Te nyomorlult! Vedd már észre magad! Mit csinálsz? Miben bízol? Mire vársz még? Tűnj már el! Ne alázkodj meg.
Elgondolkodtam, mit is csinálok, miért teszem ezt. Szeretnék tudni rólad, mert érdekel, hogy mi van veled. Szeretném hallani a hangod, mert szeretem. Szeretnék veled beszélni, mert jó veled beszélgetni. Szeretnélek látni, mert szép vagy és jó érzéssel tölt el, ha a közelemben vagy, megérinthetlek, vagy egyszerűen csak nézhetlek. Szeretek neked örömet okozni. Szeretem látni, hogy örülsz, ez mindennél többet jelent. Ezért viszek neked kis ajándékokat. Szeretnék törődni veled, mert fontos vagy. Röviden összefoglalva: szeretlek.
Szánalmas amit teszek? Csak szeretlek. Ami szeretetből fakad, az nem lehet szánalmas. Adni jobb, mint kapni. Nem minden, de azért sokkal több, mint a semmi. Kérheted, hogy ne beszéljünk, ne hívjalak, ne lássalak. Kérhetsz bármit, de azon az állapoton nem tudsz változtatni, hogy szeretlek.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: