A nyugalom jó dolog, de vajon életben tart? Kötelességtudatból élni meddig lehet?
Ne hívj! Ne érj hozzám! Engedd el a kezem!
Ezt mondtad. Ezerszer újrajátsza az agyam.
Ami nem öl meg az megerősít, ugye? De ha mégis megöl?
..emberi törvény kibírni mindent, menni mindig tovább…. ezt mondja. De mégis hová tartsak, ha már nem él bennem a remény?
Azt is mondja: “Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól.” Ez szívás. Rohadtul értelmetlen az egész. Menjek, de minek, hisz nincs hová és nincs miért, nem lesz jobb, viszont ugyanolyan szar lesz.
Dolgozok, sírás kerülget. Beszélgetek. Én magammal. Felhívom. Nem, nem hívom. Nem akarja. Megmondta. Kerestem. Nem hívott vissza. Ennyi. Vedd már észre, fogd már fel! De hiányzik. Felhívom. Neeem! Nem lehet. Hagyd már! Már délelőtt 10. Akkor felhívok mást. De kit? Az anyámat? Na ne. A barátnőimet, akik ugyanúgy küszködnek az életükkel, mint én, meg amúgy sem beszéltem velük hónapok/évek óta. A hugomat? Igen, talán ő jó lesz. Vele fogok beszélni. De mikor? Majd este? Akkor nem. Mindegy is…
Csörög a telefon. Nagyot dobban a szív. Hát mégis…? Hát felhív? Nem. A hugom hív. Sír a telefonban. Krupp, férj, gyerekverés, munka, főnök, tetoválás, hőemelkedés, bölcsi, gyerekorvos, kórház, érfestés, nem akar meghalni, fogást talál…zavaros az egész. Anyunak ne szólj. Megvan a maga baja. Daganat, neurológia, mr, szemészet, meg fog vakulni?
Nincs kivel beszélni. Mindenki padlón van.
Buszok, sok ember, sok lila sapka, sok nő, a telefon hallgat. Délután kettő. Még nem hívtalak. Már csak két óra…
Karácsony, ingatlan, meghatalmazás, karate, recept, tesztcsík, zongoravizsga, olvasás, email, telefon, időpont egyeztetés, vacsora, 50 forint, adventi vásár, tanúk, munka, játék, film, kutya, macska, iskola, ébresztő, mérés, hipo, inzulin, matek verseny, pénz, szombat, mikulásünnepség, csomagok, dárma, felolvasó szakkör, indulás, ébresztés, szörp, keksz, hajnyírás, ruha, tornaóra, képek, házi feladat…..káosz. Túl sok.
Gubacsi híd, bringa, reggel, sietek, de hová és minek. Meg akarok állni. Nem akarok már menni. Nincs miért, nincs hová. Elő akarom venni a “semmi dobozomat” és kiüríteni az agyamat. Nem lehet. A fiúk. Miattuk muszáj. Mikor lesz vége? Meddig tudok menni értük, miattuk? Kötelességtudatból meddig lehet? Hol vagyok én? Nincs mit várni. Törvény vagy sem, lehet, hogy nem vagyok elég “ember” ahhoz, hogy menjek tovább és tovább, remények nélkül, a csodákban meg nem hiszek. Valami nagyon hiányzik. Talán a cél….
Félek a holnaptól, félek a jövőtöl, félek a szellemtől, aki most is itt van valahol, velünk…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: