mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Azt hittem, ha szeretek valakit és mégis véget ér, azt nem élem túl. Egyedül sokkal könnyebb, mert mi van ha rájössz, hogy szerelmet akarsz, de nem kapod meg, pedig élvezed, és építesz rá. Mi van, ha e köré építed az életed és aztán szétesik. Túl lehet élni azt a fájdalmat? A szerelmet elveszíteni olyan, mint egy szervkárosodás. Mint a halál. A különbség az, hogy a halál véget ér, de ez… örökké is eltarthat.

Vannak napok, amikor hiányzol. Aztán vannak olyan napok, amikor nagyon hiányzol. Annyira, hogy szinte fáj. A mai ilyen volt.

Adtál valamit nekem, ami nagyon sokat jelentett. Nem tudok szabadulni tőle. Az érzéstől. Nem is akarok. Mert jó. Jó volt nekem Veled. Jó volt hozzád tartozni. Emlékszem egy szilveszteri bulira, amikor éjfél után érkeztem hozzád – haza. Hazamentem és ez nagyon jó volt. Ott volt az a sok ember, a barátaid, vendégek, de én nem vendég voltam, én hazajöttem. Hozzád. Onnantól csak velem törődtél. Örültél nekem, őszintén. Amikor mindenki elment lefeküdtünk aludni, az ágyunkba, együtt. Összebújva, ahogy szoktunk, Te meg én.

Először arról akartam írni, hogy hogyan telt a mai nap. De ez nem fontos. Nem magamról szeretnék most beszélni. Jó lenne tudni mi van Veled. Boldogan és békében telik -e a karácsonyod? Minden rendben van -e? Nem tudom, hogy mi  történik körülötted, csak remélhetem, hogy jól vagy és rendben van minden. Kívánom, hogy érezd magad jól az ünnepeken a pároddal, a családoddal. Nem szeretném, hogy szomorú legyél. Sokat gondolok rád.
Boldog Karácsonyt!

Havasit hallgatok. Most elvileg Ő is ezt teszi. Csak Ő nem ír közben blogot.

Tegnap céges kiránduláson voltam. Olyan volt, mint amire nagyjából számítottam. A kolléganőm már korán reggel megtalált magának és próbált rámtelepedni. Szerencsére a tesóm kimentett.  Szépen elvegyültem a “rossz fiúk” között, akik már az odaúton lerészegedtek. Gyűlölöm az ittas embereket. Érdekes volt a munkatársamat így látni. Nem hiszem, hogy sok mindenre emlékezni fog. Ha nem kellett volna még vezetnem, talán én is ittam volna. Volt pálinka, whisky, sör, bor, minden. Azért a forralt bort megkóstoltam. Reggeli, csacsisimogatás, unatkozás aztán ebéd. Majd indultunk haza. Még du 3 óra sem volt. Elkezdtett kattogni az agyam: fél 5-re kell mennem a fiúkért.  Talán, ha gyorsan visszaérünk, még láthatom Őt. Egy kicsit. Csak 5 percre. Talán lejön.
Hát nem értünk haza elég korán… Ez a lehetőség elúszott. Az idén már nem látom Őt.
A hazaúton is a bátyám mellett ültem a buszon. A keze a combomon volt. A vállára hajtottam a fejem. Átfogtam a karját. Jó volt hozzásimulni. Aztán hazavittem. Arrafelé lakik, mint én. Illetve ahová mentem. Mert én egy ideje nem lakom sehol. Vándorolok. Hol itt alszom, hol ott. Nincs otthonom, csak lakások, ahol eszem, fürdök és alszom. (Az Alkotás közben c. darab szól éppen, iszonyatosan jó.)  Szóval hazavittem, elbúcsúztunk, most 3 hétig nem látom. Megöleltem a kocsiban. Szúrt a borostája. Én a puha, finom illatú, sima arcot szeretem érezni. Mint amilyen az Övé. De most nagyon jó volt ez a pasiszagú érdes érintkezés is, mert ki vagyok éhezve arra, hogy valaki hozzám érjen, magához szorítson, megérintsen. Nagyon sajnálom, hogy Vele nem találkozhattam. Persze, lehet, hogy nem is jött volna össze, de azért megpróbáltam volna. Hátha. Nagyon hiányzik. Nehéz lesz ez a három hét. Egyedül a fiúkkal a házban.

Még csak pár órája vagyunk itt. Annyira hiányzik valami, valaki. Nagyon egyedül vagyok. Elmúlt éjjel megint Vele álmodtam. Most egyik gyerekkori barátnőm testében volt. Nagyon csinos volt, próbáltam közeledni hozzá, de ő rideg volt és tartózkodó. Már álmomban is elutasít engem. De lehet, hogy nem is Ő volt az? De akkor ki volt az és miért álmodtam vele? (Aranyecset)

Mi az élet? Mi a valóság? Vajon mi az élet az én számomra? A kerettörténet az, hogy én vagyok, mint kétgyerekes anya, élem az életemet, a mindennapjaimat, jövök-megyek, dolgozom, nevelem a fiaimat? Ő pedig a hétköznapi események között csak egy a sok közül? Vagy éppen pont fordítva: róla szól minden, Ő az életem értelme, vele kelek, vele fekszem, végigkíséri a napjaimat, vagyok én és Ő. Ez az alapsztori és ezen felül történnek velem bizonyos dolgok, munka, gyerekek stb.? Egy igazi reality show. Az ember már nem tudja, hol ér véget a valóság és hol kezdődik a képzelet.
Mikor 5 évvel ezelőtt megismertem, megváltozott valami bennem. A benne lévő hatalmas mágnes az enyém ellenpólusaként magához szippantott és nem is akar elengedni, így érzem. (Esőcseppek) Nem tudom Őt kiverni a fejemből, itt motoszkál állandóan a gondolataim között. Ma például egy kicsi, műanyag ételhordó doboz juttatta eszembe, mert Ő is pontosan ugyanilyet vett akkor, amikor együtt éltünk. Ritka az a pillanat, amikor nincs jelen az életemben, de ilyenkor általában történik valami, ami visszaránt a valóságba, mint egy jelzésként, hogy: hohó! kislány! nem létezhetsz nélküle! Hiszen Ő itt van, a szívedben-lelkedben, emlékezz! Ilyenkor érezni kezdem a mágnes óriási erejét, ki akar szakadni belőlem és repülni az ő párjához, de nem lehet, ezért marad a szenvedés, gyötrődés és reménytelen vágyakozás. Nem szabad menni. Az ész legyőzi a szívet. Mert muszáj neki.

Elképzelem, hogy ott ül a koncerten, a húgával. (Generali – az egyik kedvencem)
A remény még él bennem. Tudom, butaság, de időnként munka közben, amikor megcsörren a céges telefon a műhelyben, arra gondolok, hogy Ő jött el. Meg akar elngem lepni, azt hallom majd, hogy “gyere egy kicsit előre a boltba, légy szíves”. Én előremegyek gyanútlanul – biztosan egy vevőnek vannak kérdései – ezen mélázok, talán még bosszankodok is egy kicsit, hogy engem rángatnak, amikor tele vagyok munkával. Aztán egyszercsak meglátom Őt és talán nem is áll össze rögtön a kép, hogy hiszen Ő az aki hívott, hozzá jövök, Ő az aki vár. De Ő mosolyog, azzal a gyönyörű mosolyával és én még mindig nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik. Aztán a nyakába borulok és csak szorítom és nem akarom elengedni.

Mit meg nem adnék azért, hogy vele lehessek. Hogy most azt mondhassam: Elnézést kedves Olvasó, de mennem kell, mert vár engem az én párom, a meleg takaró alatt, forró testével, ölelő karjaival, szerelmes csókkal és végtelen szeretettel. És hidd el nekem kedves Olvasóm, hogy ennél semmi nincs fontosabb a világon. A világon semmi.
Jó éjszakát Kedves!

Valamelyik éjjel veled álmodtam. Szeretkeztünk. Már nagyon régóta nem gondoltam így rád. Mostanában inkább a szellemi éned hiányzik. Az, hogy a társam légy. A lelki társam és az életem párja. A mindennapokban. Mindig. Végeszakadatlanul. Az álmomban csak a tested volt jelen. Gyönyörű voltál, ellenállhatatlan, izgató. De a lelked nem volt ott. Miért?

Milyen jó is lenne, ha létezne gondolatnapló. Minden egyes gondolatot megjegyezne, és vissza tudnám olvasni. Olyan “szép” eszmefuttatásokra vagyok képes kerékpározás közben. Meg munka közben. Meg rengeteg más alkalommal a nap folyamán. De utólag nehéz pontosan felidézni ezeket, hogy leírhassam, kiírhassam magamból. Mert ki akarnám írni. Talán kicsit könnyebb lesz ettől. De leírhatok mindent, válogatás nélkül? Akkor is, ha az esetleg másnak rosszul esik? Ez az én blogom. Akit érdekel, az olvashatja, de nem muszáj. A döntés, kedves Olvasó, a Te kezedben van. Sajnálom, ha nem tesztik egy-egy gondolatom, de ha nem vagyok őszinte magammal, akkor nincs is értelme ennek az egész naplónak.

Ma arra jutottam, hogy szánalmas vagyok. Nevetséges, amit teszek. Hiszen Ő a tudtomra adta ezerszer is, hogy én már nem jelentek neki semmit. “Nem akarom, hogy felhívj, nem akarom, hogy keress!” Ezt mondta legutoljára is. Félek felhívni őt, mindig nagy küzdelem, mire ráveszem magam, hogy hívjam. Félek a visszautasítástól, hogy azt mondja, hogy nem akarok tudni rólad, vagy egyszerűen fel sem veszi. Mert szokott ilyet tenni, ha “nincs kedve” hozzám. Máskor meg Ő hív engem. Meg vár a munkahelyem előtt, vagy azt mondja, miután hónapokig nem beszéltünk, hogy “olyan szép vagy”, és úgy mosolyog, mint régen, amikor még szeretett. Amikor még nem voltam közömbös a számára, mint most. Mert ezt állítja, közömbös vagyok. Nem jelentek semmit.
Talán Ő nem is tudja, milyen fájdalmat okoznak a szavai. Úgy beszél a barátnője édesanyjáról, hogy anyós. Ez nagyon komoly kapcsolatot feltételez. Tényleg ilyen komoly lenne köztük ez a dolog?
Aztán ott van a karácsonyi hazautazás. Miért nem együtt mennek? Miért nem harcol ezért? Talán nem is olyan fontos neki? Hát nem lenne jobb együtt tölteni az ünnepeket? Megmutatni a szülői házat, a szobát, a macskát, a sulit a temetőt meg mindent? Hát nem szeretné megmutatni az anyósa lányának? 3 hónapja ismertük egymást, amikor én először jártam ott. A húga szalagavatója volt. Ott is aludtunk. Aztán még többször is elvitt. Szerettem ott lenni, kicsit olyan volt, mintha megint gyerek lennék. Az ő szülei olyan mások. Az a ház pedig… biztonságos. Mert ott van az erős, határozott édesapja és az ember úgy érzi, hogy itt nem érheti semmi baj. Mert ott vannak a szülők és ő segítenek, megvédenek, minden problémát megoldanak. Máshol nem éreztem ezt, csak ott, náluk.
Az a ház olyan hatalmas és van zongora is. Meg nagy kert és egy csomó állat. Meg traktor. Nagy kukoricaföldek, aranyló búzatáblák (tényleg aranyszínűek!), meg nagy konyhakertek. Úgy beszélek arról a helyről, mint egy gyerek. Érdekes, vagy inkább furcsa…
Együtt aludtunk, az Ő szobájában, az Ő ágyában. Mindig együtt. Együtt is fürödtünk. Őt miért nem viszi el?
Ha mehetnék, akkor én szeretném, hogy elvigyen. Szeretném, hogy mondja azt, hogy: anya, apa én szeretnék a párommal menni, mert szeretem őt és olyan jó lenne. Milyen jó is együtt utazni azzal, akit szeretsz . Ott tudni magad mellett és örülni annak, hogy vele vagy és tudod, hogy együtt lesztek, és olyan helyre mentek, ahol szeretnek és várnak és örülnek nektek. Aztán együtt jöttök haza és akármilyen jó is volt ott, jó újra érezni az otthon melegét. Miért nem harcol? Azt mondta, hogy sokat változott. Már az édesanyjával is más a viszonyuk. Nincs semmi közöm hozzá, nem is értem miért agyalok ezen. Dehogynem! Azért, mert ha velem lenne, nekem rosszul esne, hogy ilyen könnyen feladja és nem áll ki értünk. De nem velem van. Pont.

Állítólag az embernek naponta 4,  20 másodpercig tartó ölelésre van szüksége a túléléshez. Ebben nagy a hiányom. Egy jó ideje minuszban van már a számlálóm. Néha ki tudok tőle erőszakolni egy-egy “baráti” ölelést, de legutóbb ez is elmaradt. Összegezve mindent: az idő rövidsége, az elhangzottak és az ölelés hiánya sajnos negatívba billentette a mérleget, ami az élményt illeti, pedig Ő most is gyönyörű volt és nagyon örültem, hogy láthattam a meleg, barna szemeit.  Rossz volt hallani azt, amit mondott, kicsit talán be is szürkítette a rózsaszín ködöt, amin kereszetül őt látom. Megpróbáltam újra és újra lebeszélni magamat róla, mint ahogy már korábban is tettem számtalanszor, de ahogy telnek a napok, szépen elül a felkavart por és kitisztul az a felhő, és megint rószaszín minden, és ő ott ül a közepében és mosolyognak az őzike szemei, és kedves és szeretnivaló. Ilyennek látom. Talán egy barom vagyok. Hülye. Szánalmas. Teperek egy olyan nő után, aki mással van, mást szeret.  Ha képes lennék magamat kívülről nézni, odakiáltanék: Héé!  Te nyomorlult! Vedd már észre magad! Mit csinálsz? Miben bízol? Mire vársz még? Tűnj már el! Ne alázkodj meg.
Elgondolkodtam, mit is csinálok, miért teszem ezt. Szeretnék tudni rólad, mert érdekel, hogy mi van veled. Szeretném hallani a hangod, mert szeretem. Szeretnék veled beszélni, mert jó veled beszélgetni. Szeretnélek látni, mert szép vagy és jó érzéssel tölt el, ha a közelemben vagy, megérinthetlek, vagy egyszerűen csak nézhetlek. Szeretek neked örömet okozni. Szeretem látni, hogy örülsz, ez mindennél többet jelent. Ezért viszek neked kis ajándékokat. Szeretnék törődni veled, mert fontos vagy. Röviden összefoglalva: szeretlek.
Szánalmas amit teszek? Csak szeretlek. Ami szeretetből fakad, az nem lehet szánalmas. Adni jobb, mint kapni. Nem minden, de azért sokkal több, mint a semmi. Kérheted, hogy ne beszéljünk, ne hívjalak, ne lássalak. Kérhetsz bármit, de azon az állapoton nem tudsz változtatni, hogy szeretlek.

Végre este van. Fürdéshez készülök. Fehér, francia alsót veszek ki a fiókból – a tiéd volt régen. Gyors zuhanyzás jó forró vízben. Közben eszembe jut, milyen volt együtt fürdeni.
Kicsit még gépezek, zenefájlokat keresgélek, helyette találok egy dokumentumot, a te neveddel. Egy fényképes önéletrajz, régi, amikor még egyetemista voltál. Rövid volt a hajad.
A fiúk már alszanak, én is lefekszem. Próbálok olvasni, nem megy, elvisznek a gondolatok oda, amikor utoljára láttalak. Betegen is gyönyörű voltál.
Ébreszt a telefon. Fél 6. Lassan indulok dolgozni…. A házad előtt biciklizek el, felnézek az ablakodra, Te ilyenkor még alszol. Tekerek, Havasi szól a fülemen. Krisztus trilógia. Elképzelem, hogy én játszom neked, a szüleid házában, az öreg zongorán.
Reggelinél nem gondolok rád, csak ebédnél, amikor a Te villáddal és kanaladdal eszem. Buszok jönnek újra és újra. Talán pont ezzel jössz? Kitekintgetek, hátha meglátlak, de ezen sem voltál. Délelőtt még jó kedvem van, túlságosan is….meg is jegyzi az egyik kollégám. Nem kell sokat várni, hamarosan jön a vihar. Igyekszem bezárni magamba, hogy ne látszódjék kívülről semmi. Fojtogat a sírás, de dolgozok. Próbálok koncentrálni. De a könnynek csak jönnek. Keresek egy nyugis helyet, ahol egyedül vagyok. Csak ülök és nézek ki a fejemből fél órán át. Túl sok, túl fáradt vagyok. Nagyon fáradt. Szeretnék előtted feküdni az ágyban úgy, hogy a testünk összeér és átkarolsz és meleg van és nem fázok és érezlek. És aludni akarok úgy, hogy tudom, hogy te vigyázol rám és nem akarok gondolni semmire. Megállítani egy kicsit az időt, hogy biztosan ne történjen semmi rossz addig, amíg én pihenek a karjaidban. Csak erre vágyom. Aludni, veled.
Fel akarlak hívni. A kezemben a telefon, a nevednél  áll, a hívásgombon az ujjam. Csak 5 perc kell. Csak hogy beszélj hozzám. Mondd el milyen volt a hétvége. Csak beszélj, hogy halljalak. Miért téged szeretnélek hívni? Miért gondolok mindig rád? Miért jársz állandóan Te az eszemben? Miért kereslek mindig mindenhol téged? Te nem akarsz tudni rólam. Nem szeretsz. Miért pont Te? Nem tudom. De téged akarlak. Te vagy az, aki meg tudna nyugtatni. Akinek jó lenne hallani a hangját, akivel tudok beszélni. Nem. Nem akarlak zavarni. Nem akarok neked panaszkodni, nem akarom rád terhelni a gondjaimat. Senki se vagyok a számodra. Nem a te dolgod segíteni. Megyek vissza dolgozni.

Délután zongoravizsga. Szólhatnék Neked, hátha eljönnél megnézni őt. Ezen agyalok a buszon. Meg azon,  hogy Ábi mit csinál az apjával amíg nem vagyok otthon. Ott szállok le a közeledben. Talán éppen most vagy orvosnál. Vagy vásárolni, talán láthatlak. Erre szoktál hazajönni a munkából. Pontosan erre, ahol most állok.

Este van, Kálmi mániás. Ma fel van pörögve. Tegnap du 5-kor lefeküdt. Holnap mi lesz? Csak megy a játék, bohóckodás a fiúkkal. De nekik  már aludni kéne. A fiúkkal veszekszem, pedig nem az ő hibájuk. Az apjuk nem tudja magát leállítani. Szóljak rá, mint egy gyerekre? Hogy újabb vita legyen?
Végre lefekszenek. Gyorsan elalszanak. Még gépezek, muszáj. Itt a nyakunkon a karácsony, ajándék kéne a fiúknak, de honnan és mikor fogom beszerezni? Leragad a szemem, megyek aludni.

Újabb reggel. Munka. Sokat gondolok rád. Buszok, emberek, sapkák. Nem tudom, mi lesz ma. Egész nap ezen görcsölök. Fél 4-kor hívom Kálmit, hogy tervezi a délutánt. Sehogy. A fiúkért sem megy el, pedig szabin van, edzésre sem megy.
Talán így a legjobb. Megyek értük ötre, kézművesen vannak addig. Hazaszaladunk pár dologért, lerakom a bringát. Ő alszik. Az ágy mellett lavor. Lehet, hogy beteg? Vagy csak túl sokat evett? Tegnap adott 6 tábla nagy milkát (mind bontott), hogy “a mikulás hozta”, de vigyük el, mert ő nem kéri.  Éjjel is evett és csuklott sokáig. Hallottam. Mindegy is mi történt, meneküljünk. Pakolok egyik táskából a másikba, kék öngyújtó akad a kezembe, a tiéd volt. Elindulunk.
Most már hárman vagyunk, megnyugszom egy kicsit.

A fiúk zenét szeretnének hallgatni. Keresgélek, másik lakás, másik gép. Régi mentések, könyvtárak, mobilképek?? Belenézek. Kolping, pár évvel ezelőtt, Dávid játszik az aerobikteremben, Te a háttérben ülsz és olvasgatsz.
Leszedem a ruhákat, lila, francia bugyi – tőled. Pakolok a szekrénybe. Csíkos kapucnis felső, a fehér poló piros ujjal, a Te kedvenc pizsamafelsőd.

A fiúkkal fekszem az ágyon. Fogom a kezüket. Talán ma nem alszom el én is, és írok a blogra.
Szép álmokat, Kedves!

Én azt hiszem, hiszek a véletlenekben. De csak egy darabig. Mindenre van magyarázat?

Kezdődött azzal  a fura szagú, büdös ronggyal, amit egyik vasárnap a kukában találtam. A saját kukámban, az udvaron. Nem én tettem bele. De akkor ki? Valaki bejött a kertbe? Anyuék jártak nálunk előző nap, biztosan ők voltak. Ezt reméltem.

Aztán égve maradt a lámpa a garázsban. Figyelmetlenség, hiszen nagyon siettem.

Másik alkalommal égett az egyik gázrózsa, mikor két nap után újra a házba jöttünk. Rajta egy üres fazék. Én hagytam volna égve? Gyanús…

Egyszer éjjel furcsa hangokat hallottam kintről. Azt gondoltam az erős szél miatt lehet. De azért elkezdtem félni. Ez már kezd sok lenni a véletlenekből.

Múlt héten bekapcsolva találtam az öntözőrendszer vezérlőjét, pedig már hónapokkal ezelőtt kikapcsoltam és emlékszem, hogy többször ellenőriztem is a hetek folyamán, hogy Off állásban van -e. Hát most nem úgy állt. Az első gondolatom az volt, hogy mivel kontakthibás, amiatt lehet. De ezt elvetettem, mert azért magától nem tekeredik el a kapcsoló. Akkor nem lehet más, csak a gyerekek. Talán ők nyúltak hozzá. Ez nem túl valószínű, de kell, hogy legyen magyarázat. Ez volt az a pont, ahol ijesztővé kezdett válni a dolog.

Pár nap múlva a kis hintaágyat, ami a teraszon volt egészen a falnál, majdnem az udvar közepén találtam a fűben. Fel volt borulva és ki volt tekeredve az egyik csavar belőle. Már az sem túl valószínű, hogy ilyen messzire fújta a szél azt a nehéz tárgyat, de a kitekert csavar esete végképp rejtély számomra.

Aztán a szellem kilépett a ház bűvköréből. Tegnap  szalagot kellett varnom a munkahelyen. Amikor megláttam a varrógépet szabályosan frászt kaptam. Az egyik oldalán, körben egy vékony csík olaj volt rajta. Olyan helyen, ahová nem kerülhetett, nem volt honnan odafolynia. Mintha egy vékony fecskendővel egyenletesen körbeöntözték volna. Azt a varrógépet csak én használom egyedül. Körbekérdeztem, nem volt mostanság karbantartva, nem nyúlt hozzá senki.

Két napja, amikor megérkeztünk a házba észrevettük, hogy a riasztó a garázsban nem volt bekapcsolva, pedig úgy emlékszem, hogy én aktiváltam. Igaz, volt a macskával egy kis zűr akkor, de azért ez az ügy is homályos egy kissé.

Talán csak fáradt vagyok, kimerült. Lehet, hogy képzelődöm, de nem hinném, met ezek a dolgok megtörténtek. Talán van is rájuk magyarázat. Próbálok ebben hinni, de azért félek. Most is félek…

A nyugalom jó dolog, de vajon életben tart? Kötelességtudatból élni meddig lehet?

Ne hívj! Ne érj hozzám! Engedd el a kezem!
Ezt mondtad. Ezerszer újrajátsza az agyam.

Ami nem öl meg az megerősít, ugye? De ha mégis megöl?

..emberi törvény kibírni mindent, menni mindig tovább…. ezt mondja. De mégis hová tartsak, ha már nem él bennem a remény?

Azt is mondja: “Azzal, hogy egyik helyről a másikra szaladsz, még nem szabadulsz meg önmagadtól.” Ez szívás. Rohadtul értelmetlen az egész. Menjek, de minek, hisz nincs hová és nincs miért, nem lesz jobb, viszont ugyanolyan szar lesz.

Dolgozok, sírás kerülget. Beszélgetek. Én magammal. Felhívom. Nem, nem hívom. Nem akarja. Megmondta. Kerestem. Nem hívott vissza. Ennyi. Vedd már észre, fogd már fel! De hiányzik. Felhívom. Neeem! Nem lehet. Hagyd már! Már délelőtt 10. Akkor felhívok mást. De kit? Az anyámat? Na ne. A barátnőimet, akik ugyanúgy küszködnek az életükkel, mint én, meg amúgy sem beszéltem velük hónapok/évek óta. A hugomat? Igen, talán ő jó lesz. Vele fogok beszélni. De mikor? Majd este? Akkor nem. Mindegy is…
Csörög a telefon. Nagyot dobban a szív. Hát mégis…? Hát felhív? Nem. A hugom hív. Sír a telefonban. Krupp, férj, gyerekverés, munka, főnök, tetoválás, hőemelkedés, bölcsi, gyerekorvos, kórház, érfestés, nem akar meghalni, fogást talál…zavaros az egész. Anyunak ne szólj. Megvan a maga baja. Daganat, neurológia, mr, szemészet, meg fog vakulni?
Nincs kivel beszélni. Mindenki padlón van.
Buszok, sok ember, sok lila sapka, sok nő, a telefon hallgat. Délután kettő. Még nem hívtalak. Már csak két óra…

Karácsony, ingatlan, meghatalmazás, karate, recept, tesztcsík, zongoravizsga, olvasás, email, telefon, időpont egyeztetés, vacsora, 50 forint, adventi vásár, tanúk, munka, játék, film, kutya, macska, iskola, ébresztő, mérés, hipo, inzulin, matek verseny, pénz, szombat, mikulásünnepség, csomagok, dárma, felolvasó szakkör, indulás, ébresztés, szörp, keksz, hajnyírás, ruha, tornaóra, képek, házi feladat…..káosz.  Túl sok.
Gubacsi híd, bringa, reggel, sietek, de hová és minek. Meg akarok állni. Nem akarok már menni. Nincs miért, nincs hová. Elő akarom venni a “semmi dobozomat” és kiüríteni az agyamat. Nem lehet. A fiúk. Miattuk muszáj. Mikor lesz vége? Meddig tudok menni értük, miattuk? Kötelességtudatból meddig lehet? Hol vagyok én? Nincs mit várni. Törvény vagy sem, lehet, hogy nem vagyok elég “ember” ahhoz, hogy menjek tovább és tovább, remények nélkül, a csodákban meg nem hiszek. Valami nagyon hiányzik. Talán a cél….

Félek a holnaptól, félek a jövőtöl, félek a szellemtől, aki most is itt van valahol, velünk…