Ha újra kezdhetném az életem….
Nagyon-nagyon régóta járok rossz úton. Már úgy 30 éve. Nagy valószínűséggel túl vagyok már életem felén, és most jutok el oda, h új életet kezdjek? Ez elég elkeserítő. Már ha képes vagyok egyáltalán erre. Muszáj. 3 ember miatt. Ha ők nem lennének, talán már én sem lennék. Egyik este feküdtem a forró vízben a kádban, a plafont bámulva. Ahogy néztem a fehér mennyezeten, a villanyfényben himbálózó pókhálóba ragadt légytetemet, váratlan nyugodtság vett rajtam erőt. Olyan földöntúli, angyali, lebegő érzés. Megszünt a világ, beszűkült a tudat a vakító, szemkápráztató fényre és a légmozgás hatására finoman lebegő fekete kis foltra. Ilyen lehet a halál? Ilyen megnyugtató? Csábítóan kellemes állapot. Hiszen ott van az a halom gyógyszer a szekrény tetején, a konyhában. Elérhető közelségben. A légy halott. A szellő fúj, a víz forró, a villany ég, az élet nem áll meg. A piciny rovar életének vége, de a világ nem változik. Mi lenne, h megállna az én időm, az én órám? Nem nehezednének rám többé az életem súlyos terhei. Apu temetésén azt mondta egy idős rokon: “aki ezt megteszi, az oda is való”. Tán igaza van. Lehet, hogy én is odavaló vagyok. Mert a jelek szerint az életre nem igazán.
De talán még van remény. Ha igyekszem, akkor talán még egy keveset helyre tudok hozni abból a sok rosszból, amit eddigi életem során elkövettem. Például anyja leszek a gyerekeimnek és nem hagyom őket cserben. Szeretnék jó anyjuk lenni. Szeretnék nekik biztonságot adni, és persze sok-sok szeretetet, örömöt. Mert megérdemli ez a két kis ártatlan lélek, hiszen ők nem tehetnek semmiről. Nem tehetnek arról, hogy ilyen elfuserált családba születtek. PErsze minden relatív, lehetne rosszabb is. Mindig lehet rosszabb, ezt már megtanultam. Szeretném, ha tudnák, hogy anya van és szeret mindket, még akkor is ha éppen kicsit távolabb vagyok tőlük. Mert ez nagyon fontos. Hogy elérhető legyek és az apjuk is. Mindig, minden körülmények között. Én tudom, milyen az amikor egyszercsak eltűnik a szeretett szülő és nincs többé. Lehet kaparni, igyekezni, fogadkozni, imádkozni, mindhiába. Emlékszem, kisiskolásként térdelek az ágyam előtt, a két kezemet összetartva nézek az ég felé, és imádkozom. “Csak egyetlen dolgot kérek, Istenem, hogy találkozhassam apuval.” Csak egyszer láthassam még. Vagy ébredjek már fel végre ebből a szörnyű álomból és átmegyek 12 évesen a másik szobába és apu és anyu ott alszanak békésen egymás mellett. 10 évig vártam a pillanatra, hogy megpillantsm őt valahol, valamikor. Aztán belenyugodtam, hogy nem lesz ilyen. Nincs többé. Meghalt. Már nem várom. Már mást várok. Mást keresek. Mindig, mindenhol. Az utcán, a boltban, a parkban, a dombnál, a buszon, a postán, a bankban. Bámulok kifelé az ablakon munka közben. Talán ezzel a busszal érkezik. A busz elmegy, Ő nincs sehol. Talán majd a következővel jön. Talán egy pillanatra láthatom ahogy elhaladok a ház előtt, ha pont kint ül az erkélyen. 30 méterről, üvegen át, csak egy folt lenne, de tudnám, hogy ott van, Ő az. És ez jó. Minden kis morzsácska belőle erőt ad a folytatáshoz. Egy kis reményt, hogy még van, létezik. Ezt írta egyszer:
” Hibát elkövetni nem bűn- hibázz, amennyit csak lehet,mert így fogsz csak egyre többet érteni a világból!Csak ne kövesd el ugyanazt a hibát újra meg újra,mert az már tényleg ostobaság…! “
Hát hogy én mennyire ostoba vagyok, azt sajnos neki a saját bőrén kellett megtapasztalnia. Megbocsáthatatlan amit tettem, de bízom az Ő óriási szívében és a szeretet erejében és talán képes lesz az elképzelhetetlenre és ad nekem egy utolsó esélyt. Sok mindent kell ehhez még tennem, nagyon nehéz az út, ami előttem áll, de érte képesnek kell lennem rá. Nincs más választásom, mert nélküle nincs értelme az életnek. Hányszor mondta ezt nekem, és én nem vettem komolyan. Hogy lehetek ilyen kőfejű és makacs és konok? Miért nem tudok tanulni a hibáimból. Akárhányszor elhagytam, belehaltam. Elkezdtem sorvadni, fizikailag, lelkileg, mindenhogy. Mikor kibírhatatlan volt már a hiánya, visszakönyörögtem magam hozzá és az a Drága visszafogadott. Mindig. De az elvek, az elvárásoknak való megfelelés újra és újra győzött. Újra és újra megástam a saját síromat. Hiszen nem voltam képes nélküle létezni. Nem tanultam meg a leckét. ELcsesztem. Lehet, hogy véglegesen és visszafordíthatatlanul. Elfogadott, az összes hibáimmal, problémámmal. Szeretett engem és a gyerekeimet. Én mégsem harcoltam érte, inkább elfordultam, megfutamodtam. Olyn életet akartam élni, ami elfogadhatóbb, kényelmesebb de számomra élhetetlen. Én hülye, azt hittem, az hozza majd számomra a megnyugvást – amire vártam- ha átlagos heteroként élem az átlagos heterók átlagos mindennaapjait. Csakhogy fordítva sült el a dolog. ddig volt jó, amíg Ő volt nekem. Tudtam, hogy szeret, vár és egy telefonhívásnyira van tőlem. Azt gondolom, hogy leírt már, kiír az életéből. Nem tudom, a szíve mit súg, talán már nem is szeret, de ha mégis, akkor is az eszére fog hallgatni. Mert ő nem olyan ostoba, mint én. Bárcsak az lenne, csak még egyszer az életben. De ezt nem várhatom, hisz pont én kértem rá, hogy ne engedjen többé vissza. Mert nem tudok bízni magamban. Mert gyenge vagyok, szar alak, megbízhtatlan, csapongó, a szakmeberek szerint: jellemhibás, személyiségzavaros. Beteg ember vagyok? Ezt mondhatom? Nem vagyok szemét, csak beteg? Ezzel mintha szőnyeg alá seperném felelősséget. Kell egy ilyen ember a világba? Ugye hogy nem! Vagy meghalok, de ezt több okból kifolyólag nem tehetem, vagy megváltozok.
Mi is a helyzet? Nincs családom, a gyerekeim nem velem élnek, csak korlátozottan tudok velük lenni, van egy beteg öreg kutyám 25 kmre, egy óriási ház, amit egyedül kell fenntartanom a csekélyke fizetésemből. Nincs pénzem, nincs netem. Nincs időm. Viszont van egy csomó elintéznivalóm.
Van egy férjem, akivel már semmi közünk egymáshoz.
Ami a legfontosabb, nincs társam. Nincs aki vár, aki szeret, aki felhív, aaki megölel, megsimogat, megvígasztal és erőt ad. Pont érte, miatta kell tennem és csinálnom a dolgomat, meg persze a fiúk miatt, hogy együtt lehessünk. Hogy boldogok lehessünk.
Rosszul fogalmaztam: magamért kell tennem. Ki kell alakítanom egy olyan életet, ami nekem jó, amire vágyom. Szeretném ha a szeretteim jól éreznék magukat velem, mellettem. Mert csak akkor működhet, akkor lehetünk boldogok. Hiszem, hogy a mi utunk még valahol a jövőben összeér, és még találkozunk. Lehet, hogy csak évek múlva, vagy még távolabb. De mindent el fogok követni, hogy készen álljak a fogadásodra, Kedves! Ha annyira szeretsz amennyire én szeretlek Téged, akkor még van esélyünk, és a mi kapcsolatunk nemhogy kifutott, hanem még csak most fog elkezdődni. Nem tudom, mit tartogat a jövő számomra, hogy csak pillanatokat kapok belőled, egy-egy rövidke telefonbeszélgetést, esetleg találkozhatok is veled, láthatlak, megérinthetlek, vagy olyan kegyes lesz az élet, hogy hosszú éveket élhetek melletted. A türelem sajnos nem az erényem, de most kénytelen leszek várni. Mert az én másik felem Te vagy, én veled vagyok egy egész. Ha Te máshogy érzel, el kell hogy fogadjam, de hosszú az élet és Te magad szoktad volt mondani: soha nem mondd hogy soha!Ez ad nekem éltető erőt.
Talán valahogy sikerül megvalósítani az álmomat, hogy boldogan éljek azzak a nővel, akit teljes szívemből szeretek. Mindegyhogy, csak valahogy sikerüljön, mert nekem Te vagy a boldogság, Te vagy az életem értelme, Drága.
