mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Törött szív

“Csalfa emlékeztünk azzal áltat minket, hogy  ifjúságunk minden napja milyen szépséges volt.”
Én nem tudom, hogy az emlékeimet mennyire írta át az idő…
Van egy kép, az ágyon ülünk, pókerezünk. Csak mi ketten. Te tanítottál meg játszani. 
Szerettem azt a szobát, a nagy ágyat, ahol mindig aludtunk, a szekrényt ahol a ruháink voltak. A radiátoron pihenő macskát. A pici konyhát, ahol együtt főztünk, az étkezőt, ahol vacsoráztunk.
Szerettem a lakást, szerettem hazamenni hozzád. Minden nap. Évek után is.
Egy ismerősöm beszélt arról, hogy a párjával,  akivel 2 éve vannak együtt, mennyire szeretik még mindig megérinteni, megölelni,  megcsókolni egymást. Eszembe jutottál. Mi is így voltunk.

Tudod, hogy az az álmom, hogy egyszer eljössz értem. A szemembe nézel és azt mondod: szeretlek.
Eljöttél és a szemembe néztél. A szemed azt mondta: szeretlek. De a szád meg azt, hogy álomképet ringatok.
Amikor a valóra vált álom azt mondja, hogy nem fog valóra válni az álmom azt minek hívják?  Lehetetlenség? Képtelenség? Egy megkérdőjelezhető axióma? Dehát olyan nem létezik. Bár az álmokban minden lehetséges….  🙂

Az összetört szív megragasztható. Gondos munkával,  odafigyeléssel olyan tökéletessé lehet varázsolni,  mint amilyen volt. Igaz, Kedves? 😉
Akkor aztán az ember már nem is gondol arra, hogy valaha törött volt, csak boldog, hogy újra ott van vele. 
Tudod Te a megoldást, képes is vagy megtenni. Kérdés, hogy akarod -e?

Selyemszalagok

Csak egy kis színes medál, piros selyemszalagra fűzve. A csuklómra tekerem, mert a nyakamban egy kőből csiszolt szivet hordok…

Délelőtt 11 óra. Elindulok…. Csak úgy, lazán neki a napnak, nem túl szigorú tervekkel, majd ahogyan az élet hozza…. Ha nincs kötött menetrend, nincs aggódás, elégedetlenkedés, csalódás, hisz nem kések el és nem maradok le semmiről 😉 

Tekerés,  napfény,  autók,  sütik, gyerekek, arcok, tetkó, pénz, emberek, életek. Nevetés és sírás. Öröm és könnyek.  

Aztán eljön a perc, mikor dönthetek: tétovázok, agyalok, kombinálok, vagy megteszem. Itt és most. Nem máskor, nem majd egyszer, nem legközelebb vagy egy másik időpontban. Most. 

A lány mellettem ül a padon. Nagyon csinos, sötét felsőt, sötét nadrágot visel. Barna, hosszú haja feltűzve, jól látszik a nyaka íve. A csuklóján két selyemszalag összefonva. Szeretném megkérdezni tőle, hogy mit jelképez, de nem teszem. Beszél hozzám, nagyon kellemes, megnyugtató hangján. Nézem a vállát, karját, a nyaka vonalát. Szeretném megérinteni, finoman végigsimitani ujjamat a haján, a nyakán, a vállán, le egészen a kézfejéig. Szeretném megtenni, talán nem venné észre. De olyan jó lenne. Hisz annyira hasonlít rád, mintha csak Te lennél… 

Megkérdezi tőlem : mit szeretnék.

Olyan egyszerű kérdés és mégsem jön könnyen a válasz…. szeretni és szeretve lenni. Csupán ennyit. De azt úgy,  hogy nagyon jó legyen. Nekünk. A társamnak és nekem. Na jó, megpróbálom kifejteni…

alkalmazkodást egymáshoz

közös álmokat

bizalmat és biztonságot

célokat

millió csókot

diszkréciót

elfogadást 

érzelmeket

figyelmet

gondoskodást

gyengédséget

harmoniát

intellektust

játékosságot

kalandokat

megértést

“nem”-et mondani, ha úgy érezzük 

nyugalmat

meleg otthont

sok-sok ölelést 

összetartozást

őszinteséget

pajkosságot

romantikát

szerelmet és szenvedélyt

türelmet és toleranciát 

új felfedezéseket

vidámságot

Ami még nagyon fontos: támogatást. Nem kell lakás, nem kell pénz. Ami kell: egy kedves arc, megértő szemek, együttérző szív, megnyugtató szavakat duruzsoló ajkak, ölelő karok és a bizalom. Bizalom, hogy tudjam és érezzem, hogy nem vagyok egyedül, hogy számíthatok rá, hogy sosem hagy cserben. Tudjam, hogy ő mellettem van és segít bármi történjék is. Ha ebben bizonyos lehetek, akkor azt hiszem mindenem megvan, amire vágyom. 

Talán pont azt a lányt keresem, ott a padon. A lányt, szívvel a nyakában, szalaggal a karján. A lányt, aki te voltál és akivé lettél.  A lányt, aki talán én vagyok…. 

 

Csak egy délibáb

A minap megkérdeztem Biustól, hogy vajon az életben is történnek -e olyan nagy és megható pillanatok, mint az életben.  Egyszer kilépek az ajtón munka után és ott vár életem szerelme, odalép hozzám, magához húz egész közel, a szemembe néz és azt mondja: szeretlek és soha többé nem válunk el. Aztán együtt megyünk haza kézenfogva, végigszeretkezzük a fél éjszakát, majd összebújva alszunk el, egymás karjaiban. 

Talán én sem hiszek abban, hogy ez az álmom valóra válhat és egyszer majd megtörténik a csoda, de azért nagyon várom….

A konyhában tevékenykedve gyakran kinézek az ablakon arra a pontra, ott a telefonfülke mellett, ahol egyszer valamikor vártál rám. Sokszor eszembe jut az a pillanat és bízva abban, hogy megismétlődhet, vágyakozva nézek ki újra és újra. Hiszen sosem lehet tudni…ez egy olyan nagyon-nagyon várt dolog, aminek a bekövetkezése váratlanul történik majd meg. 🙂

Ha egyszer újra meglátnálak Téged ott, ha látnám távolodó alakodat a biciklit tolva, piros dzsekiben, biztosan nem gondolkoznék, hanem rohannék a telefonomért és már hívnálak is. Azt mondanám: itt vagyok, látlak,  gyere vissza, kérlek! 

Tudom, érzem hogy találkozunk még. Hogy órák, napok, hetek vagy évek múlva lep majd meg veled a sors, azt nem sejthetem. De abban biztos vagyok, hogy az a pillanat ugyanúgy megdobogtatja majd a szívemet, mint az összes eddig veled eltöltött perc.  

“H”

Már annyiféle módon írtam le azt az állapotot, miszerint még mindig az életem, mindennapjaim része vagy.  Neveztelek függőségnek, kötődésnek, betegségnek, kórnak. Hát a legújabb hasonlatom, a hétvégi kiruccanásom következményeként: olyan vagy, mint egy számítógépes vírus, ami befészkelte magát a rendszerbe – jelen esetben az életem – és bármilyen programot indítok mindenhol felbukkan egy óriási H betű, mint egy bélyeg, ami jelzi, hogy igen, itt is jártál…
Mikor vasárnap utaztunk az autópályán, egy hosszabb beszélgetésmentes időszak után a lányok megszavazták, hogy kapcsoljunk be zenét. Nem tudnám megmondani, milyen dal szólt, valami ismertebb sláger a rádióból, de elég nagy hangerővel dübörgött az autóban. Erről beugrott az a kép, amikor anno együtt autókáztunk a városban és Pataki rockbandájának dallamai töltötték be a teret körülöttünk. Egyszer vásárolni mentünk kettesben kocsival, a parkolóba érve nem szálltunk ki rögtön, hanem kézenfogva végighallgattuk a számot.

Nem tudom mikor volt, hogy utoljára itt jártál, nálam, de ahányszor lenézek a kanapé előtt a parkettára, látom ahogy ott ülünk egymás mellett és Lordot hallgatunk. Tudod, azt a szép számot, amit Te mutattál nekem.   

A kirándulás…
Jó volt a csajokkal kimozdulni, de hiányoztak a fiúk. Olyan társat, barátokat szeretnék, akivel lehet gyerekes programokat is csinálni. Téged sosem zavartak a gyerekek.
Mikor tavaly tavasszal megismertem Pankát és Áront, pillanatok alatt megszerettem őket, főleg a picilányt. Sok időt töltöttünk együtt hatan, de sokszor voltam velük, kettejükkel. Játszottunk és beszélgettünk, amíg az anyukájuk órát tartott. Mikor Andi egyik napról a másikra kitette a szűrömet, talán a gyerekek hiányoztak leginkább. Rossz volt belegondolni, hogy sosem látom őket többet. Néha még gondolok rájuk, remélem jól vannak.
Velük csupán másfél hónapnyi emlékem van. Te az örökkévalóságot adtad nekem. Ez nem kór, nem vírus, nem valami nyavalya. Ez egyszerűen csak szerelem. A legegyszerűbb és legbonyolultabb dolog a világon. Ez a magyarázat arra, hogy  rólad szól minden dal… 
Légy boldog kedves Kedves! Ezt kívánom Neked ezredszerre is. 

Hosszú az a nap…

“Elteltek a napok, kalandok, éjek, elteltek fények, felhők és szelek.
Mi jöhet még? Mit várjak, mit reméljek? Színét vesztette vágy és képzelet.
De éjjel néha felidézem ismét. E földön már soha fel nem találom – megadja tán egy túlvilági álom.”

A karjaidban tartottál. Szerettél. Együtt voltunk. Éreztelek. Aztán felébredtem. Elveszítettelek.
A következő éjjel megint itt voltál, velem. Ébredés után egy újabb nehéz nap. A harmadik éjjelen más testbe bújva jöttél, de a nappal így sem volt könnyebb. Hogy tudsz ennyi év után még mindig hiányozni? Miért álmodok veled? Mikor fog már enyhülni ez az érzés?

Hé, Te lány! Aki ott ülsz most egyedül a szobában, pont mint ahogyan én. Aki társra, szeretetre, szerelemre, simogatásra, érintésre, ölelésre vágysz, pont ahogyan én. Keress meg, kérlek! Telnek a napok, múlik az életünk, szeretlek és várlak. Találjuk meg egymást! Szeressük egymást!
Te vagy csendben a szó, Te vagy bennem a jó. Jöjj, mindig várok Rád!
Te vagy égben a kék, olyan angyali szép, még mindig várok Rád.
Egy álomért egy élet az ár…. Bár hallanád… úgy elmondanám.

Szikrázó napsütés, körülöttem melegvíz és rengeteg ember. Öten vagyunk itt, mégis egyedül vagyok. Pontosabban csak addig a pillanatig, míg be nem hunyom a szemem és a képzeletem el nem repít sok-sok  évvel és kilóméterrel odébb…. 
Most már együtt fürdőzünk a gyógyvízzel telt medencében, látom a csillogó szemed, az édes arcodat, a víz alatt pedig érzem simogató kezeid. Mindig összeértünk, emlékszel? Bárcsak itt lennél most is, teljes valódban, nem csak a fejemben. Milyen más lenne az egész kirándulás, ha itt lennél Te is.
Mikor tanulok már meg egyedül boldogulni, nem sóvárogni mindig valami, valaki után?

Ha mindennek van oka és nem történnek véletlenül a dolgok, akkor miért kellett egyetlen nap alatt két olyan nénivel is beszélnem, aki elveszítette a gyermekét és most ő neveli az árván maradt unokákat? Miért kellett erről értesülnöm? Mit kezdjek a rossz érzéssel, amit ez okoz bennem?
Hol vannak a barátok, hol van a társ, akivel ezt megbeszélhetném?
Nehéz egyedül. Nagy és nehéz feladat.

Vajon ma éjjel is eljön a lány, aki szeret? Sóvárgom és rettegem a szerelmet, amely meglehet a magasba emel, de ha elereszt, halálosan összetör majd.   

Színes sütik és cukorkák

Csak még egy pálya.
Na még egy.
Ez már tényleg az utolsó.
Ez így megy már órák óta…. nem tudok elszakadni az idióta játékoktól. Tökéletesen értelmetlen időtöltés. Amikor nem játszok, nézegetem a facebookon, mások hogyan töltik a családjukkal az ünnepeket. Sok-sok jó hangulatú összcsaládi kép, boldog nagymamák unokájukkal.
A mai nap fénypontja volt, hogy elmentem Dáviddal az úszásedzésére. Olyan jó volt látni, ahogyan könnyedén ússza sorra a hosszokat. Simán eltöltött 50 percet a mélyvízben, minimális pihenéssel. Az én ügyes, okos kisbabám 🙂
Szeretem, ha itt vannak velem a fiúk. Ha elmennek, hiányoznak. Az új munkám mellett sokkal többet tudok velük lenni, akkor is amikor az apukájukkal vannak.
De most nincsenek itt. Csak ez a szürke szőrgombóc szundikál mellettem a széken. 
Nehéz egyedül. Már nem elég akárki. Olyan társat, barátot szeretnék, aki meghallgatni is szeretne, nem csak meghallgattatni. Aki maradni szeretne. Aki szeretni szeretne. Nem elég már a futókaland. Tartalmas kapcsolatot szeretnék. Nem olyan “benéztem hogy vagy, de már rohanok is tovább” típusút, aminek az eredménye még nagyobb magány.
Úgy érzem magam, mint a lány, aki áll a pályaudvaron és boldogan integet az érkező vonatok ablakain kikukucskáló ismerősöknek. Legtöbben vissza is intenek, beszélünk pár szót, de nem száll le senki. Legfeljebb az ajtóig merészkednek a további indulásig, de ennél több időt nem tudnak, akarnak adni. Vannak néhányan, akiknek határozott elképzelésük van arról, hogy hogyan képzelik eltölteni azt a kis időt, velem…
Nekem nem testek kellenek és én sem akarok test lenni valakinek a számára. Lelkeket keresek. Akivel a lelkünk összeérhet és ha úgy alakul, akkor a testünk is, akár egy baráti ölelés formájában.    
Túl régóta állok már ott valakire várva, de semmi eredménye. Kezdek eléggé elkeseredni. Többen is azt tanácsolják, hogy más állomásokon, járatokon kellene próbálkoznom. Hát hamarosan ezt is megpróbálom, bár nagyon félek az újabb kudarctól.
Szeretném ha, olyan lennél, aki akkor is szeret, amikor beszélek és akkor is, amikor hallgatok. Amikor veled vagyok és akkor is, amikor nem. Azt szeretném, hogy szeress amikor boldog vagyok és akkor is amikor szomorú. Amikor nyugodt vagyok és mosolygós és amikor bosszús és türelmetlen. Én mindig foglak szeretni. Mert ha egyszer megszerettelek, már nem tehetsz semmit és én sem tehetek. Nincs ellenszer, nincs ami elmulasztja. A legrosszabb, ami történhet, hogy hiányzol, amikor éppen – vagy már – nem vagy itt. De én akkor is szeretlek.  
Ha te is erre vágysz, ha szeretnél szeretni és szeretve lenni, akkor keress meg! Én is keresni foglak. 

Ez már akár egy hirdetés szövege is lehetne, csak tágabb körben kellene publikálnom, mint a világháló 😉 
Ez itt a megszokott állomás, az ismerős arcokkal. Talán az új helyen több szerencsém lesz…

Páran nem értik, hogy vagyok képes pénzt adni egy beszélgetésért. Már rég nem terápiás céllal járok Györgyihez. Egyszerűen szükségem van arra, hogy valaki meghallgasson. Az ő reakcióiból úgy vélem, szivesen találkozik velem, minden alkalommal 1 héten belül talál is erre alkalmat, meghallgat, a véleményét úgy tudja megfogalmazni, hogy azzal nem bánt,  nem minősít. Igen, szerintem is rosszul hangzik, hogy fizetnem kell azért, hogy valakivel beszélhessek. Sajnálom, hogy időnként nincs más alternatíva. Van úgy, hogy pénz hiányában ez a lehetőség sem elérhető. Akkor maradnak a filmek, játékok, könyvek és a végeláthatatlan elmélkedések önmagammal a miértekről és hogyanokról…

Miért forog még a föld?

Volt egyszer egy bácsi, gyönyörű alaszkai malamutot sétáltatott mindig. Nem tudom a bácsinak mi volt a neve, de mivel a kutyáját Bonónak hívták, elneveztem Bonó bácsinak. 
Bonó bácsi szinte egész nap az utcát,  parkokat rótta a kutyával. Kis táskájában mindig volt némi harapnivaló arra az esetre, ha megéhezne a hosszú séták alatt és persze lapult ott a kutyusnak is pár falat. 🙂
Sok embert megismert, sokakkal beszélgetett.  Akkoriban magam is kutyás lévén sokat voltam kint, így jó néhányszor velem is szóba elegyedett. Rendkívül művelt, intelligens bácsi volt. Kellemes volt vele a társalgás. 
Ez már közel 15 éve történt. 

A park majdnem ugyanaz. Kutyások most is vannak, de ők már idegenek. Fák, virágok, fű,  darazsak, legyek. Fehér felhők és szikrázó napsütés ezen a szép áprilisi napon. 
Könyv – látod,  Kedves, még a végén én is könyvmoly leszek 😉 – grafi és persze zene.
A zene…
Mikor csak lágyan ringat a víz a szörfdeszkán ücsörögve a hangulatok óceánján, akkor jön egy megfelelő dallam és mint egy katalizátor, hirtelen óriási hullámokat generál a lelkemben és már ragad is magával. Csak felkap a szél és repít messze-messze az érzések forgatagában. A zene képes felerősíteni az aktuális érzéseimet, tisztábban látom és érzem ami bennem van, ami éppen leginkább foglalkoztat.
Segít gyorsabban túljutni a mélyponton vagy intenzivebben átélni az euforikus állapotot.
Hogy ez jó -e vagy rossz, nem tudom. Azt hiszem nekem szükségem van rá, gyakran megkönnyíti az életemet.
Mint mostanában minden mást,  a zenehallgatást is egyedül művelem…
Ezzel a nagyon régi szomorú, de szép Korda számmal búcsúzom, mert van akit sohasem felejtünk el…

Lufi

“Tanulj meg elengedni, ahogy egy ujjadra hurkolt léggömböt szélnek eresztesz: hadd szálljon, legyen az égbolté, a felhőké. Ezt rendszerint akkor tudod megtenni, ha megpillantasz valamit, amit a léggömbnél fontosabbnak vélsz, és meg akarod fogni. Akkor a régit az útjára engeded. Észre sem veszed, hogy kinyíltak az ujjaid.”
Hol marad már az a fontosabb valami? Azt hiszem, párszor már elengedtem az én léggömbömet, de valahogy újra és újra felbukkan a fejem felett…

Ez a mai egy különösen rossz hangulatú este. Lacrimosa.
Keresem az utat, a megoldást, hogy tehetném könnyebbé. Nem akarom, hogy elolvassátok, amit most írok. De tudom, hogy úgy is megteszitek….
Vannak dolgok, amit csak bizonyos személyekkel osztanék meg, de nem teszem. Úgy érzem nem lenne jó, nincs itt az ideje. Ők nem állnak rá készen.
Akikkel beszélek, tőlük ilyesmit kapok: “túlságosan ráakaszkodsz másokra”, “mindenkinek megvan a maga élete”, “úgy beszélsz erről, mint egy óvodás”, “de jó neked, bárcsak én is otthon lehetnék”, “nem tartozik rád”. Ettől csak még rosszabbul érzem magam. Még értéktelenebbnek.  Még inkább bezárkózok. Marad a magány, a zene, a gin meg a blog. Na meg a könnyek.
Egy H betűvel jelölt pohárból iszok. Jó kis átverés, nem. Mit átverés? Óriási kib*szás veled és magammal. Te! Lufi!

Itt még nem beszéltem az új munkámról. Zsemleárus lettem. Ide jutottam. Anyám megmondta: csúszol egyre lejjebb…
17 órát dolgozok. Egyedül. Ugyan vannak kollégák, a pékek, de ők nem beszélik a nyelvünket. Legalábbis annyira nem, hogy érdemben tudnánk pár mondatot váltani. A kolléganőim másik napon dolgoznak, nem találkozom velük. Persze bejön 2-300 ember naponta, a vásárlók. De 1-2 perc alatt igen nehéz komolyabb kapcsolatot kialakítani bárkivel is. Akkor is, ha minden 3. napon találkozunk.
Nem szeretem ezt a munkát. Nem érzem ott jól magam. A sok szabadidő miatt jöttem ide, próbálok erre a pozitívumra koncentrálni és a munkanapokat valahogy átvészelni. A fiúkkal sokkal több minőségi időt tudok így eltölteni. Ez a legfontosabb. Amíg be nem dilizek a társtalanságba….
Szégyellem ezt a munkát. A minap éppen az asztalt törölgettem, mikor a nyitott ablakon keresztül, hangos köszönést hallottam. Kinéztem és a buszmegállóban álló busz nyitott ajtajában megláttam kis szöszimet és a tanítónénijét. Ők meg láttak engem, amint a cég nevét viselő kötényemben takarítom más után a szemetet. A pillanatnyi  boldogság, hogy láthatom Ábimat sem tudta sokáig elnyomni a szégyen érzését. Olyan munkát szeretnék, amire büszke lehetek és büszkék lehetnek rám a gyerekeim.

Úgy szeretnék beszélgetni. Nem, nem is igazán beszélgetni. Ölelést szeretnék. Olyan igazi, szívközpontút. Azt írja róla a könyv: Az ölelés legmagasabb formája. Felismeri és elismeri mindkettőnk lényének azt a bizonyos centrumát, ahol a tiszta, feltétlen szeretetnek van a helye.
Ilyen ölelést szeretnék. Olyan valakitől, aki akarja ezt adni. Ő szeretné. Nem azért mert én kérem, nem azért, mert tudja, hogy erre vágyom, hanem mert ő is erre vágyik. Érezni és szeretni akar. Engem.  
Nagyon régen volt ilyenben részem.

Azt hiszem ez minden. Mást nem mondhatok. Nincs értelme. Bízom benne, hogy a holnap könnyebb lesz. Nem akarok a családom példáját követve az alkoholba menekülni és egyedül leélni az életemet. Mit tegyek, hogy ne így legyen?

Rámsötétedett. Hol van az az ember, aki finoman megfürdet, aztán befekszik velem az ágyba? Akivel összebújva, egymást ölelve beszélgetünk a sötét szobában,  aztán egymás ajkára finom csókot lehelve együtt alszunk el? Hol vagy? Addig foglak keresni, míg meg nem találsz… 

 

 

Neked mi a történeted?

Voltál már úgy,  hogy láttál valakit az utcán, boltban, bárhol, akinek a viselkedése megbotránkoztatott, mert furcsa volt? Olyat tett amit nem szokás,  vagy a köztudatban úgy él,  hogy nem illik. Például beszélt magában, énekelt,  sírt, vagy éppen dühöngött, káromkodott.
A jól nevelt ember viselkedik.  Mert ezt tanulta. Tartja magát.  Elfojtja, elnyomja az érzéseit.  Biztos, hogy jó ez így? 

A minap elhatároztam, hogy újra körülnézek a társkeresőn.  Nem jutott eszembe az oldal neve, így az emailjem között kezdtem kutakodni, mert tudtam, hogy kaptam onnan leveleket korábban.  A “randi” keresőszó beírása után, furcsa mód kiadott egy 2010-es beszélgetést, amit Hajnimmal folytattam. Történnek érdekes dolgok. ….
Ha már ilyen furmányos módon felkínálta nekem az élet ezt a dialógust, hát elolvastam…
Meg kellett állapitsam, hogy nagyon hülye voltam anno. Állandóan bizonygatást vártam tőle azzal kapcsolatban,  hogy tényleg szeretne -e találkozni velem. Pedig ő egyértelműen a tudomásomra adta, hogy alig várja, hogy lásson. De nekem csak nem volt elég.  Ilyen a kóros  önbizalomhiány…
Aznap éjjel vele álmodtam.  Feküdtünk az ágyban,  kiskifli-nagykifli formában és én százszor a fülébe súgtam a szót, amit nem mondhattam neki már nagyon régen…. Ő pedig csak mosolygott es egyre hallgatta szüntelenül ismétlődő szerelmi vallomásomat. Szép álom volt.

Azt olvastam a facebookon: amikor nagyon vársz valamit, akkor az a valami is nagyon vár rád.  Hmmm…
Igazán összetalálkozhatnánk már 🙂

Legutóbb az Egerek és emberek című regényt olvastam. Érdekes történet,  kicsit talán beteg is, mindenestre elgondolkodtató.  Egy jó példa arra,  amikor az ész győzedelmeskedik a szív felett…

Ma elbringáztam egy parkba, leterítettem egy plédet és ott töltöttem majdnem 4 órát.  Még aludtam is egy keveset, amin igencsak meglepődtem. Nyilvános helyen elaludni? Erre képtelen lettem volna régebben. Vajon ez a személyiségfejlődésemnek köszönhető, hogy már így el tudom magam engedni,   vagy ennél sokkal kézzelfoghatóbb oka van: egyszerűen ennyire fáradt vagyok?!   🙂
Több nőt is láttam, akik hasonló módon mulattak az időt,  szintén egyedül.  Kíváncsi lettem volna, hogy ők miért vannak ott, megkérdeztem volna őket : Te miért vagy itt? Mi a te történeted? 
Hazafelé még megálltam a mekinél egy fagyira. Kint foglaltam helyet, szép komótosan kanalaztam a karamellás-vaníliát, olvastam, közben a lemenő nap sugarai melegítették a hátamat. Nagyon kellemes élmény volt.

Hogy miért írok ennyi mindenről össze-vissza? Mi ennek az egész irománynak a mondanivalója? 
Nem is tudom…
Talán ily módon tudom kifejezni lelkem kétségbeesett  sikoltását, miszerint szeretetre, ölelésre és simogatásra vágyik. 

“Tegyük fel, hogy kénytelen vagy itt üldögélni és könyveket olvasni…. A könyv nem ér semmit. Az embernek kell valaki,  aki a közelében legyen. Megbolondul az ember,  ha nincs senkije. Lehet az akárki,  mindegy, csak együtt legyen az emberrel.  Az ember belebetegszik a magányossagba….
Az ember egyedül üldögél itt esténkint, könyveket olvas vagy gondolkodik, vagy miegyebet csinál.  Néha elgondolkozik és nincs senkije,  aki megmondja neki, mi igaz és mi nem. Lát valamit,  de nem tudja, helyesen látja -e vagy sem. Nem fordulhat senkihez, hogy megkérdezze, látja -e ő is. Nem mondhat el semmit. Nincs, amihez mérje a dolgokat. “

Te miért vagy egyedül?  Mi a te történeted?

Március 22.

Ez is csak egy nap. Lehetne ugyanolyan, mint a többi. De nem az. Nekem nem.
Megint őszinte vagyok. Pont úgy, mint 3 hete….
Egész életünkben azt próbálják elhitetni velünk, azt nevelik belénk, arról szólnak a dalok, hogy minden évben van egy nap, ami a Tiéd, ami rólad szól. Amikor teljesülnek a kívánságaid, amikor mindenki feléd fordul, amikor Te vagy a középpontban. Ez a nap fontosabb, több, mint bármelyik másik. Elhisszük ezt. Annyira mélyen sulykolják belénk, hogy még akkor is különös dolgokat várunk, amikor felnőtt fejjel már rég tudjuk, hogy semmi különleges nem történik ezen a napon. Legalábbis ezt várja az, aki olyan buta és naív, mint én…
Igazából semmire sem számítok, semmit sem várok, ezt igyekszem erősíteni magamban, de a hosszú évek során gyűjtött tapasztalatok a nap folyamán újra és újra eltérítenek a valóságtól… Ezek hatására azon veszem észre magam, hogy vágyaim vannak, elképzeléseim arról, hogy mit szeretnék, hogyan képzelném ezt a napot. Várok bizonyos történésekre. Hogy ezek elvárások -e? Nem tudom. Nem várom. Nem várom el. Nem neheztelek senkire és semmire, ha nem történik meg. Csak szeretném. Az vajon ugyanaz?
Tavaly, ezen a napon a munkahelyemre beérve rengeteg mosolygós lufi fogadott, az asztal közepén pedig egy szépen becsomagolt ajándék várt. Talán valami ilyesmire vágyom. Nem nagy dologra. Meglepetésre. Egy kis apróságra, ami nagyon sokat jelent nekem.
Nem szabad várni. Mert ha nem valósul meg, akkor a következmény: csalódás. Az nem jó.
Ez is csak egy nap. Bárcsak tudnám valahogy tudatosítani magamban, hogy nem más ez sem, mint a többi. Bárcsak ne is létezne. Könnyebb lenne úgy.
Én annyira igyekeztem. Magammal törődni. Megvoltak a tervek, A és B.  Felcuccoltam, elindultam. De nem úgy alakult az egész, ahogyan terveztem. Hiába volt nem kevésbé kedvező számomra a program, mint amit kigondoltam, összezavart a változás. Talán azért, mert túlságosan rákészültem. Túl tökéleteset akartam, túlgondoltam.
Csak el kellett volna felejtenem, hogy ma milyen nap van. De hogy tehetném, amikor kora reggeltől jönnek a köszöntések a különbőző csatornákon? Este, mikor leülök a gép elé még a google és engem ünnepel. Minden és mindenki emlékeztet rá, hogy ez az én napom. De akkor miért érzem magam rosszul? Annyi barát, ismerős írt, hívott, jelentkezett. Gondoltak rám. Mégis egyedül voltam. Én úgy éreztem, úgy éltem meg. Ez nyilvánvalóan az én hibám, a probléma énbennem van.

Nem más ez a nap. Nem jobb és nem is rosszabb, mint a tegnap vagy a holnap. Ez is csak egy ma. Valaki meghalt, valaki megszületett. Valakit szerencse ért, valakit balszerencse. Annyi információ tódul be a lelkembe, köztük annyi szomorúság is, hogy nem értem, hogy miért történik ez ma. Hogy történhetik éppen ma? Amire vágyom,  hogy elmondhassam. Hogy kiönthessem a lelkem, hogy aztán jobb legyen. Könnyebb. Nem szeretném magammal vinni a holnapba. De kinek mondjam el? Ki az akinek elmondhatom? Kit terhelhetek?
Senkit sem akarok.
Nem akartam panaszkodni. Csak szerettem volna megosztani veled, kedves Olvasó, mindazt ami bennem felgyülemlett a mai napon.
Nemsokára vége a napnak és akkor megint minden olyan lesz, mint máskor. Könnyű és megszokott. Elvárások nélküli. Amikor csak örülök a jónak, de talán nem vágyom még többre. Amikor helye van a napban a rossznak is.

Minden jót kívánok Nektek! Nektek, akik olvassátok és azoknak is akik nem. Minden napra.  

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!