mindegyhogy, csak nehogy sehogy..

Színes sütik és cukorkák

Csak még egy pálya.
Na még egy.
Ez már tényleg az utolsó.
Ez így megy már órák óta…. nem tudok elszakadni az idióta játékoktól. Tökéletesen értelmetlen időtöltés. Amikor nem játszok, nézegetem a facebookon, mások hogyan töltik a családjukkal az ünnepeket. Sok-sok jó hangulatú összcsaládi kép, boldog nagymamák unokájukkal.
A mai nap fénypontja volt, hogy elmentem Dáviddal az úszásedzésére. Olyan jó volt látni, ahogyan könnyedén ússza sorra a hosszokat. Simán eltöltött 50 percet a mélyvízben, minimális pihenéssel. Az én ügyes, okos kisbabám 🙂
Szeretem, ha itt vannak velem a fiúk. Ha elmennek, hiányoznak. Az új munkám mellett sokkal többet tudok velük lenni, akkor is amikor az apukájukkal vannak.
De most nincsenek itt. Csak ez a szürke szőrgombóc szundikál mellettem a széken. 
Nehéz egyedül. Már nem elég akárki. Olyan társat, barátot szeretnék, aki meghallgatni is szeretne, nem csak meghallgattatni. Aki maradni szeretne. Aki szeretni szeretne. Nem elég már a futókaland. Tartalmas kapcsolatot szeretnék. Nem olyan “benéztem hogy vagy, de már rohanok is tovább” típusút, aminek az eredménye még nagyobb magány.
Úgy érzem magam, mint a lány, aki áll a pályaudvaron és boldogan integet az érkező vonatok ablakain kikukucskáló ismerősöknek. Legtöbben vissza is intenek, beszélünk pár szót, de nem száll le senki. Legfeljebb az ajtóig merészkednek a további indulásig, de ennél több időt nem tudnak, akarnak adni. Vannak néhányan, akiknek határozott elképzelésük van arról, hogy hogyan képzelik eltölteni azt a kis időt, velem…
Nekem nem testek kellenek és én sem akarok test lenni valakinek a számára. Lelkeket keresek. Akivel a lelkünk összeérhet és ha úgy alakul, akkor a testünk is, akár egy baráti ölelés formájában.    
Túl régóta állok már ott valakire várva, de semmi eredménye. Kezdek eléggé elkeseredni. Többen is azt tanácsolják, hogy más állomásokon, járatokon kellene próbálkoznom. Hát hamarosan ezt is megpróbálom, bár nagyon félek az újabb kudarctól.
Szeretném ha, olyan lennél, aki akkor is szeret, amikor beszélek és akkor is, amikor hallgatok. Amikor veled vagyok és akkor is, amikor nem. Azt szeretném, hogy szeress amikor boldog vagyok és akkor is amikor szomorú. Amikor nyugodt vagyok és mosolygós és amikor bosszús és türelmetlen. Én mindig foglak szeretni. Mert ha egyszer megszerettelek, már nem tehetsz semmit és én sem tehetek. Nincs ellenszer, nincs ami elmulasztja. A legrosszabb, ami történhet, hogy hiányzol, amikor éppen – vagy már – nem vagy itt. De én akkor is szeretlek.  
Ha te is erre vágysz, ha szeretnél szeretni és szeretve lenni, akkor keress meg! Én is keresni foglak. 

Ez már akár egy hirdetés szövege is lehetne, csak tágabb körben kellene publikálnom, mint a világháló 😉 
Ez itt a megszokott állomás, az ismerős arcokkal. Talán az új helyen több szerencsém lesz…

Páran nem értik, hogy vagyok képes pénzt adni egy beszélgetésért. Már rég nem terápiás céllal járok Györgyihez. Egyszerűen szükségem van arra, hogy valaki meghallgasson. Az ő reakcióiból úgy vélem, szivesen találkozik velem, minden alkalommal 1 héten belül talál is erre alkalmat, meghallgat, a véleményét úgy tudja megfogalmazni, hogy azzal nem bánt,  nem minősít. Igen, szerintem is rosszul hangzik, hogy fizetnem kell azért, hogy valakivel beszélhessek. Sajnálom, hogy időnként nincs más alternatíva. Van úgy, hogy pénz hiányában ez a lehetőség sem elérhető. Akkor maradnak a filmek, játékok, könyvek és a végeláthatatlan elmélkedések önmagammal a miértekről és hogyanokról…

Miért forog még a föld?

Volt egyszer egy bácsi, gyönyörű alaszkai malamutot sétáltatott mindig. Nem tudom a bácsinak mi volt a neve, de mivel a kutyáját Bonónak hívták, elneveztem Bonó bácsinak. 
Bonó bácsi szinte egész nap az utcát,  parkokat rótta a kutyával. Kis táskájában mindig volt némi harapnivaló arra az esetre, ha megéhezne a hosszú séták alatt és persze lapult ott a kutyusnak is pár falat. 🙂
Sok embert megismert, sokakkal beszélgetett.  Akkoriban magam is kutyás lévén sokat voltam kint, így jó néhányszor velem is szóba elegyedett. Rendkívül művelt, intelligens bácsi volt. Kellemes volt vele a társalgás. 
Ez már közel 15 éve történt. 

A park majdnem ugyanaz. Kutyások most is vannak, de ők már idegenek. Fák, virágok, fű,  darazsak, legyek. Fehér felhők és szikrázó napsütés ezen a szép áprilisi napon. 
Könyv – látod,  Kedves, még a végén én is könyvmoly leszek 😉 – grafi és persze zene.
A zene…
Mikor csak lágyan ringat a víz a szörfdeszkán ücsörögve a hangulatok óceánján, akkor jön egy megfelelő dallam és mint egy katalizátor, hirtelen óriási hullámokat generál a lelkemben és már ragad is magával. Csak felkap a szél és repít messze-messze az érzések forgatagában. A zene képes felerősíteni az aktuális érzéseimet, tisztábban látom és érzem ami bennem van, ami éppen leginkább foglalkoztat.
Segít gyorsabban túljutni a mélyponton vagy intenzivebben átélni az euforikus állapotot.
Hogy ez jó -e vagy rossz, nem tudom. Azt hiszem nekem szükségem van rá, gyakran megkönnyíti az életemet.
Mint mostanában minden mást,  a zenehallgatást is egyedül művelem…
Ezzel a nagyon régi szomorú, de szép Korda számmal búcsúzom, mert van akit sohasem felejtünk el…

Lufi

“Tanulj meg elengedni, ahogy egy ujjadra hurkolt léggömböt szélnek eresztesz: hadd szálljon, legyen az égbolté, a felhőké. Ezt rendszerint akkor tudod megtenni, ha megpillantasz valamit, amit a léggömbnél fontosabbnak vélsz, és meg akarod fogni. Akkor a régit az útjára engeded. Észre sem veszed, hogy kinyíltak az ujjaid.”
Hol marad már az a fontosabb valami? Azt hiszem, párszor már elengedtem az én léggömbömet, de valahogy újra és újra felbukkan a fejem felett…

Ez a mai egy különösen rossz hangulatú este. Lacrimosa.
Keresem az utat, a megoldást, hogy tehetném könnyebbé. Nem akarom, hogy elolvassátok, amit most írok. De tudom, hogy úgy is megteszitek….
Vannak dolgok, amit csak bizonyos személyekkel osztanék meg, de nem teszem. Úgy érzem nem lenne jó, nincs itt az ideje. Ők nem állnak rá készen.
Akikkel beszélek, tőlük ilyesmit kapok: “túlságosan ráakaszkodsz másokra”, “mindenkinek megvan a maga élete”, “úgy beszélsz erről, mint egy óvodás”, “de jó neked, bárcsak én is otthon lehetnék”, “nem tartozik rád”. Ettől csak még rosszabbul érzem magam. Még értéktelenebbnek.  Még inkább bezárkózok. Marad a magány, a zene, a gin meg a blog. Na meg a könnyek.
Egy H betűvel jelölt pohárból iszok. Jó kis átverés, nem. Mit átverés? Óriási kib*szás veled és magammal. Te! Lufi!

Itt még nem beszéltem az új munkámról. Zsemleárus lettem. Ide jutottam. Anyám megmondta: csúszol egyre lejjebb…
17 órát dolgozok. Egyedül. Ugyan vannak kollégák, a pékek, de ők nem beszélik a nyelvünket. Legalábbis annyira nem, hogy érdemben tudnánk pár mondatot váltani. A kolléganőim másik napon dolgoznak, nem találkozom velük. Persze bejön 2-300 ember naponta, a vásárlók. De 1-2 perc alatt igen nehéz komolyabb kapcsolatot kialakítani bárkivel is. Akkor is, ha minden 3. napon találkozunk.
Nem szeretem ezt a munkát. Nem érzem ott jól magam. A sok szabadidő miatt jöttem ide, próbálok erre a pozitívumra koncentrálni és a munkanapokat valahogy átvészelni. A fiúkkal sokkal több minőségi időt tudok így eltölteni. Ez a legfontosabb. Amíg be nem dilizek a társtalanságba….
Szégyellem ezt a munkát. A minap éppen az asztalt törölgettem, mikor a nyitott ablakon keresztül, hangos köszönést hallottam. Kinéztem és a buszmegállóban álló busz nyitott ajtajában megláttam kis szöszimet és a tanítónénijét. Ők meg láttak engem, amint a cég nevét viselő kötényemben takarítom más után a szemetet. A pillanatnyi  boldogság, hogy láthatom Ábimat sem tudta sokáig elnyomni a szégyen érzését. Olyan munkát szeretnék, amire büszke lehetek és büszkék lehetnek rám a gyerekeim.

Úgy szeretnék beszélgetni. Nem, nem is igazán beszélgetni. Ölelést szeretnék. Olyan igazi, szívközpontút. Azt írja róla a könyv: Az ölelés legmagasabb formája. Felismeri és elismeri mindkettőnk lényének azt a bizonyos centrumát, ahol a tiszta, feltétlen szeretetnek van a helye.
Ilyen ölelést szeretnék. Olyan valakitől, aki akarja ezt adni. Ő szeretné. Nem azért mert én kérem, nem azért, mert tudja, hogy erre vágyom, hanem mert ő is erre vágyik. Érezni és szeretni akar. Engem.  
Nagyon régen volt ilyenben részem.

Azt hiszem ez minden. Mást nem mondhatok. Nincs értelme. Bízom benne, hogy a holnap könnyebb lesz. Nem akarok a családom példáját követve az alkoholba menekülni és egyedül leélni az életemet. Mit tegyek, hogy ne így legyen?

Rámsötétedett. Hol van az az ember, aki finoman megfürdet, aztán befekszik velem az ágyba? Akivel összebújva, egymást ölelve beszélgetünk a sötét szobában,  aztán egymás ajkára finom csókot lehelve együtt alszunk el? Hol vagy? Addig foglak keresni, míg meg nem találsz… 

 

 

Neked mi a történeted?

Voltál már úgy,  hogy láttál valakit az utcán, boltban, bárhol, akinek a viselkedése megbotránkoztatott, mert furcsa volt? Olyat tett amit nem szokás,  vagy a köztudatban úgy él,  hogy nem illik. Például beszélt magában, énekelt,  sírt, vagy éppen dühöngött, káromkodott.
A jól nevelt ember viselkedik.  Mert ezt tanulta. Tartja magát.  Elfojtja, elnyomja az érzéseit.  Biztos, hogy jó ez így? 

A minap elhatároztam, hogy újra körülnézek a társkeresőn.  Nem jutott eszembe az oldal neve, így az emailjem között kezdtem kutakodni, mert tudtam, hogy kaptam onnan leveleket korábban.  A “randi” keresőszó beírása után, furcsa mód kiadott egy 2010-es beszélgetést, amit Hajnimmal folytattam. Történnek érdekes dolgok. ….
Ha már ilyen furmányos módon felkínálta nekem az élet ezt a dialógust, hát elolvastam…
Meg kellett állapitsam, hogy nagyon hülye voltam anno. Állandóan bizonygatást vártam tőle azzal kapcsolatban,  hogy tényleg szeretne -e találkozni velem. Pedig ő egyértelműen a tudomásomra adta, hogy alig várja, hogy lásson. De nekem csak nem volt elég.  Ilyen a kóros  önbizalomhiány…
Aznap éjjel vele álmodtam.  Feküdtünk az ágyban,  kiskifli-nagykifli formában és én százszor a fülébe súgtam a szót, amit nem mondhattam neki már nagyon régen…. Ő pedig csak mosolygott es egyre hallgatta szüntelenül ismétlődő szerelmi vallomásomat. Szép álom volt.

Azt olvastam a facebookon: amikor nagyon vársz valamit, akkor az a valami is nagyon vár rád.  Hmmm…
Igazán összetalálkozhatnánk már 🙂

Legutóbb az Egerek és emberek című regényt olvastam. Érdekes történet,  kicsit talán beteg is, mindenestre elgondolkodtató.  Egy jó példa arra,  amikor az ész győzedelmeskedik a szív felett…

Ma elbringáztam egy parkba, leterítettem egy plédet és ott töltöttem majdnem 4 órát.  Még aludtam is egy keveset, amin igencsak meglepődtem. Nyilvános helyen elaludni? Erre képtelen lettem volna régebben. Vajon ez a személyiségfejlődésemnek köszönhető, hogy már így el tudom magam engedni,   vagy ennél sokkal kézzelfoghatóbb oka van: egyszerűen ennyire fáradt vagyok?!   🙂
Több nőt is láttam, akik hasonló módon mulattak az időt,  szintén egyedül.  Kíváncsi lettem volna, hogy ők miért vannak ott, megkérdeztem volna őket : Te miért vagy itt? Mi a te történeted? 
Hazafelé még megálltam a mekinél egy fagyira. Kint foglaltam helyet, szép komótosan kanalaztam a karamellás-vaníliát, olvastam, közben a lemenő nap sugarai melegítették a hátamat. Nagyon kellemes élmény volt.

Hogy miért írok ennyi mindenről össze-vissza? Mi ennek az egész irománynak a mondanivalója? 
Nem is tudom…
Talán ily módon tudom kifejezni lelkem kétségbeesett  sikoltását, miszerint szeretetre, ölelésre és simogatásra vágyik. 

“Tegyük fel, hogy kénytelen vagy itt üldögélni és könyveket olvasni…. A könyv nem ér semmit. Az embernek kell valaki,  aki a közelében legyen. Megbolondul az ember,  ha nincs senkije. Lehet az akárki,  mindegy, csak együtt legyen az emberrel.  Az ember belebetegszik a magányossagba….
Az ember egyedül üldögél itt esténkint, könyveket olvas vagy gondolkodik, vagy miegyebet csinál.  Néha elgondolkozik és nincs senkije,  aki megmondja neki, mi igaz és mi nem. Lát valamit,  de nem tudja, helyesen látja -e vagy sem. Nem fordulhat senkihez, hogy megkérdezze, látja -e ő is. Nem mondhat el semmit. Nincs, amihez mérje a dolgokat. “

Te miért vagy egyedül?  Mi a te történeted?

Március 22.

Ez is csak egy nap. Lehetne ugyanolyan, mint a többi. De nem az. Nekem nem.
Megint őszinte vagyok. Pont úgy, mint 3 hete….
Egész életünkben azt próbálják elhitetni velünk, azt nevelik belénk, arról szólnak a dalok, hogy minden évben van egy nap, ami a Tiéd, ami rólad szól. Amikor teljesülnek a kívánságaid, amikor mindenki feléd fordul, amikor Te vagy a középpontban. Ez a nap fontosabb, több, mint bármelyik másik. Elhisszük ezt. Annyira mélyen sulykolják belénk, hogy még akkor is különös dolgokat várunk, amikor felnőtt fejjel már rég tudjuk, hogy semmi különleges nem történik ezen a napon. Legalábbis ezt várja az, aki olyan buta és naív, mint én…
Igazából semmire sem számítok, semmit sem várok, ezt igyekszem erősíteni magamban, de a hosszú évek során gyűjtött tapasztalatok a nap folyamán újra és újra eltérítenek a valóságtól… Ezek hatására azon veszem észre magam, hogy vágyaim vannak, elképzeléseim arról, hogy mit szeretnék, hogyan képzelném ezt a napot. Várok bizonyos történésekre. Hogy ezek elvárások -e? Nem tudom. Nem várom. Nem várom el. Nem neheztelek senkire és semmire, ha nem történik meg. Csak szeretném. Az vajon ugyanaz?
Tavaly, ezen a napon a munkahelyemre beérve rengeteg mosolygós lufi fogadott, az asztal közepén pedig egy szépen becsomagolt ajándék várt. Talán valami ilyesmire vágyom. Nem nagy dologra. Meglepetésre. Egy kis apróságra, ami nagyon sokat jelent nekem.
Nem szabad várni. Mert ha nem valósul meg, akkor a következmény: csalódás. Az nem jó.
Ez is csak egy nap. Bárcsak tudnám valahogy tudatosítani magamban, hogy nem más ez sem, mint a többi. Bárcsak ne is létezne. Könnyebb lenne úgy.
Én annyira igyekeztem. Magammal törődni. Megvoltak a tervek, A és B.  Felcuccoltam, elindultam. De nem úgy alakult az egész, ahogyan terveztem. Hiába volt nem kevésbé kedvező számomra a program, mint amit kigondoltam, összezavart a változás. Talán azért, mert túlságosan rákészültem. Túl tökéleteset akartam, túlgondoltam.
Csak el kellett volna felejtenem, hogy ma milyen nap van. De hogy tehetném, amikor kora reggeltől jönnek a köszöntések a különbőző csatornákon? Este, mikor leülök a gép elé még a google és engem ünnepel. Minden és mindenki emlékeztet rá, hogy ez az én napom. De akkor miért érzem magam rosszul? Annyi barát, ismerős írt, hívott, jelentkezett. Gondoltak rám. Mégis egyedül voltam. Én úgy éreztem, úgy éltem meg. Ez nyilvánvalóan az én hibám, a probléma énbennem van.

Nem más ez a nap. Nem jobb és nem is rosszabb, mint a tegnap vagy a holnap. Ez is csak egy ma. Valaki meghalt, valaki megszületett. Valakit szerencse ért, valakit balszerencse. Annyi információ tódul be a lelkembe, köztük annyi szomorúság is, hogy nem értem, hogy miért történik ez ma. Hogy történhetik éppen ma? Amire vágyom,  hogy elmondhassam. Hogy kiönthessem a lelkem, hogy aztán jobb legyen. Könnyebb. Nem szeretném magammal vinni a holnapba. De kinek mondjam el? Ki az akinek elmondhatom? Kit terhelhetek?
Senkit sem akarok.
Nem akartam panaszkodni. Csak szerettem volna megosztani veled, kedves Olvasó, mindazt ami bennem felgyülemlett a mai napon.
Nemsokára vége a napnak és akkor megint minden olyan lesz, mint máskor. Könnyű és megszokott. Elvárások nélküli. Amikor csak örülök a jónak, de talán nem vágyom még többre. Amikor helye van a napban a rossznak is.

Minden jót kívánok Nektek! Nektek, akik olvassátok és azoknak is akik nem. Minden napra.  

Amivel csordultig a szív, azt szólja a száj

Olyan régen hallgattam zenét. Hát úgy döntöttem a ma este éppen alkalmas rá, hogy felcsendüljenek az ismerős dallamok a fülemben….

Jetaime

Na de kezdjük az elején…
A hirtelen rámszabadult rengeteg szabadidőmet – nem túl okosan – maratoni filmnézéssel és rejtvényfejtéssel igyekszem elütni. Ez a párosítás rendkívül pihentető, de ugyanakkor unalmas, felesleges és hiábavaló szórakozásnak tűnik.

társra vágyom én is értsd meg 

Azt hiszem nincsen jó hatással rám ez a sok magányosan töltött óra, a munkahelyváltás sem volt szerencsés ebből a szempontból. De biztosan nem véletlenül alakultak így a dolgok.
Mindenesetre a Grace klinika utolsó jelenete kiakasztotta amúgy is labilis lelkemet… Én is ezt szeretném..hazamenni oda, ahol várnak, ahol van kihez szólnom, ahol mesélhetek, ahol meghallgatnak, ahol szeretnek, ahová tartozom. Eszembe jutottál. Szeretnék most elmenni érted, elhívni sétálni és beszélgetni. Amúgy is jó lenne kiszellőztetni a fejemet, 2 napja szinte ki sem tettem a lábam levegőre. 

nothing can stop us, not now 

Nincs értelme. Megírtam mit szeretnék. Nem keresel. Nem írsz. Nem jössz. Nem akarsz.
Könnyek. Szép számok. Nóri maci, az ikertesóm. Legalább ő legyen velem itt és most. Egy 10 centis plüssmaciba kapaszkodok, te jó ég! Nem, persze hogy nem belé. Az emlékébe, amit jelent a számomra. Azt a soha nem felejthető ölelést, amit akkor, egy Nóri nevű lánytól kaptam, aki pár percre megtestesítette a meg nem született testvéremet. Mert annyira közel éreztem magam hozzá akkor, hogy életre szóló élményt okozott az érzés.

aljas egy szerep lenne, ha vetíteném, hogy jobb lennék bárkinél

Nórika itt van velem, ez kicsit enyhít a helyzeten, de ő nem tud szólni hozzám, nem tud megölelni, csak ülni tud és nézni a szép kis gomb szemeivel. De én hálás vagyok ezért is. 
Talán az az üveg vodka, az segít…. ki kéne bontanom. De jobb ötletem támad! Van még egy üveg borom, amit kivételesen nem ajándékoztam el a családom valamely tagjának. 42 évesen eljutottam oda, hogy ízlik egy bor. Meg kell hagyni, az exfőnököm kitett magáért, legalább ebből a szempontból…
Két pohár után, most itt ülök, Ákos az utosló levélről énekel.

a remény belőlem elköltözött

Ugyan, ez nem igaz! A remény hal meg utoljára, azt mondják, nem  igaz? 😉
Ha most itt lennél velem valami csoda folytán, ha elmennénk sétálni, akkor meg akarnálak csókolni. Megtenném, mert ha másra nem, arra legalább jó az alkohol, hogy feloldja a gátlásaimat és ki tudjak lépni a szerepből, képes legyek önmagam lenni.
Talán ezt a sort törölnöm kéne. De nem teszem. Hiszen ez vagyok én. Igazán. Nem titok, hogy szeretlek. Mindenki tudja a környezetemben. A te környezetedben is. Jó volt Lilivel találkozni és beszélgetni vele rólad. Hiszen ő az egyetlen közös ismerősünk, akivel beszélhetek rólad.

 witout you I can’t sleep  

Én komolyan gondoltam, amit mondtam neked. Szívesen lennék akár a barátod is. Ha akarod. Mindig fontos leszel nekem.
Ezzel már együtt kell élnünk, akár tetszik, akár nem.

szívből szeretni híven, nincs szebb égni e tűzben

Nem tudom kitörölni a múltat és nem is akarom. Mert soha, senkivel nem votlam olyan boldog, mint veled. Ezt nem akarom elfelejteni. Nem is lennék rá képes. Belém égtél. Belém vésődtél. Ez van. Minden percért hálás vagyok. Még azokért is, amikor megbántódtál valamin és 2 órán keresztül nem engedted, hogy hozzád érjek. 
Bocsáss meg azért, hogy megint neked írok. minden szavam igaz. Tudod, a gyerek és a részeg ember őszinte. Ebben a percben duplán is biztosítva vagyok a hitelességemet illetően 😀
De legalább már nem sírok. Ez is valami. Látod, még most is hozzád fordulok a bajban. Hogy miért, az számomra is megmagyarázhatatlan. 
Hűha, a 3. pohár után már sok betűt kihagyok, sokat kell javítani, hogy értelmezhető legyen az írásom. Dzsinül írok, mint Brigi barátnőm egyszer, de te lehet, hogy nem tudnád értelmezni. Jajj, miket beszélek, dehogynem tudnád. Hiszen egyek voltunk.  Milyen szépen hangzik: egyek…  
Emlékszel, amikor egy buliban végigtáncoltuk az éjszakát és nagyon sokat csókolóztunk? Aztán bementünk a sötét szobába…. De szép is volt…. Tudod mit szeretnék? Éjszakai busszal utazni veled, hazafelé és az öledben ülni. Csak nézni téged… nézni a gyönyörű szemedbe és kiolvasni belőle azt a forrón izzó csodálatos igét,  ami mindig ott volt benne, az első perctől kezdve….
Ofra énekli, hogy only you. Ez már kezd megint sok lenni nekem. Jobb ha lemegyek egy kicsit sétálni…. 

Jó éjt, Kedves!

Szülinapi köszöntő

Kívánok örömet, derűt , boldogságot…
Otthonodba békét, kertedbe virágot
Fejed fölé napot, csillag-tengereket
Köréd tiszta szívű, igaz embereket…!
Lábad alá utat, biztosan járhatót…
Szívedbe éneket,magasba szárnyalót.
Ajkad köré mosolyt, lélekmelengetőt…
Múltat, jelent, jövőt,- egyként szerethetőt.
Szemedbe sugaras szivárvány fényeket…
Melyek megláttatják a rejtett lényeget.
Újult erőt adó, örömteli perceket…
Kívánok egy áldott éltető életet!

Boldog szülinapot! 🙂 

 

A bátorság néha egy csendes mondat a nap végén: “Holnap újra megpróbálom.”

Azt hiszitek, hogy képes vagyok rá? Azt hiszitek, hogy meg tudom csinálni? Elintézem? Megoldom? Véghez viszem? Ti, ott fenn! Tényleg azt hiszitek?

Nagy lendülettel indul ez az év. Talán elérkezett a nagy változások ideje. Eljött a pillanat, hogy elkezdjem a saját életemet élni.
A dolgok alakulása talán az én javamat szolgálja. Biztosan mehetne könnyebben is, csak valami megakadályozza. Hiányzik a hit. Az önbizalom. Nem tudom elhinni, hogy képes vagyok rá. Csak remélem. Lehet, hogy az nem elég…
Igazán nem panaszkodhatok, tulajdonképpen minden rendben van. Ha ennél többre, jobbra vágyom, tennem kell érte. Az akarat megvan, de mire elég, ha nincs elég bátorság. Ha van elég bátorság, lesz -e elég kitartás?
Csak kis lépések…. tudom. Apránként kell az életemet felépíteni. Az esélyt megkaptam, a lehetőség adott, rajtam múlik, hogy mit kezdek vele.
Csak azok a hibás berögződések ne lennének, amik visszahúznak (POC POD). Ha hagyom. Ez is tőlem függ.

Kedves Boszi barátnőm olyannyiszor rávilágitott már az egyik alapvető problémára az életvezetésemet illetően: állandóan a kifogásokat gyártom. Be kellett látnom, hogy igaza van. Ez tényleg így van. Most már igyekszem odafigyelni erre és gyorsan elhesegetem a visszatartó gondolataimat. Azt hiszem nincsenek olyan földöntúli, kivitelezhetetlen, megvalósíthatatlan vágyaim, aminek a megteremtésére ne lennék képes. Egyszerűen csak hinni kell és szépen haladni előre. Passo dopo passo.

Milyen könnyűnek tűnik ez így leírva, igaz?
Vannak pillanatok amikor így is érzem. Menni fog. Minden sínen van. A körülmények szerencsés alakulásának köszönhetően sok segítséget kapok.
De vannak nehezebb napok. Pillanatok amikor úgy érzem, hogy belehalok a magányba. Amikor annyira vágyom az érintésre, ölelésre, törődésre, szeretetre, hogy a könnyem is kicsordul belé… Ilyenkor reménytelennek, kilátástalannak látom a jövőt. Magamat pedig erőtlennek, fásultnak érzem. Ez az igazság. Nehéz egyedül. Szeretnék valakié lenni…
 
Szeretek olvasni, időm is van rá mostanában. A könyvek segítenek átvészelni ezeket a nehéz időszakokat. Azt hiszem a könyvek lassan leszoktatnak a filmekről. Ég és föld. Mintha egy gyönyörű, színes, illatos virágos mezőn futnál keresztül, ahol szivárványszárnyú pillangók szállnak körülötted, szemben egy salakos futópályával, ami sokkal de sokkal ingerszegényebb. Futás-futás, de nem mindegy, hogy az ember milyen környezetben teszi meg ugyanazt a távolságot… A legérdekesebb filmek a fejünkben születnek 🙂

Szeretnék egy társat az olvasáshoz. Kinek érezhetem a teste melegét a takaró alatt. Aki úgy érzi, bár különböző könyvet tartunk a kezünkben, mégis közös az élmény.
Ugye, hogy ez nem olyan elérhetetlen álom? 🙂

Mert nagyon szép…

Wass Albert – A szívpalota titka

Minden szívnek van egy csodakertje,
a kert közepében van egy palota,
s minden palotában egy fekete szoba.

A fekete szobában Csontvázember ül.
Sötéten. Egyedül.
Néha a palota zsivajába,
s a tavaszodba belehegedül.

Olyankor ősz lesz: vágyak, álmok ősze.
Halkan peregnek, mint a levelek.
(Szívedbe mintha ezer kés hasítna:
zokog, zokog a csontvázembered.)
Idegen szemektől kacagással véded,
jaj csak meg ne lássák: drágább mint a kincs!
Mások palotáit irigykedve nézed:
neki nincs! neki nincs!

Pedig:
minden szívnek van egy csodakertje,
s minden csodakertben van egy palota.
S bent, elrejtve mélyen, valahol, valahol:
minden palotában egy fekete szoba…

Márványkőbe vésett név

“Nem pára volt ez a szerelem, amelyet a napfény szétoszlat, nem is homokba rajzolt képmás, amelyet elmos az eső.  Márványkőbe vésett név volt ez, amely csak a márvánnyal együtt enyészik el. “

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!